„A belső korrupció, Peter. Ez a legrégebbi az összes közül. Már évszázadok óta tart ez a komédia, és az emberek még mindig bedőlnek neki. Pedig olyan egyszerűen rá lehetne jönni: csak hallgass meg bármely prófétát, és ha azt hallod, hogy áldozathozatalról beszél – fuss! Fuss, gyorsabban, mintha a pestis elől futnál! Értelemszerűen ahol áldozathozatal van, ott valaki gyűjti az áldozati adományokat. Ahol szolgálat van, ott valakit szolgálnak. Az az ember, aki áldozathozatalról beszél neked, az a rabszolgáról és az úrról beszél. És ő az úr akar lenni. De ha valaha is egy embertől azt hallod, hogy boldognak kell lenned, hogy ez a te természetes jogod, hogy elsőként magadat kell tisztelned – ez lesz az az ember, aki nem a lelkedet akarja. Ez lesz az az ember, aki nem akar belőled hasznot húzni. De jöjjön csak, és ti majd fejvesztve üvöltitek, hogy ő egy önző szörnyeteg!”

"Az ember semmit nem kap a Földön. Mindent, amire szüksége van, elő kell állítania. És itt az ember szembenéz két választási lehetőséggel: csak az egyik módon maradhat fenn a kettőből – saját elméje független munkájával, vagy mint parazita, mások elméjéből táplálkozva. Az alkotó teremt. A parazita kölcsönöz. Az alkotó egyedül néz szembe a természettel. A parazita egy közvetítőn keresztül.

-          Az alkotó feladata a természet meghódítása. A parazita dolga az emberek meghódítása.

-          Az alkotó a munkájáért él. Nincs szüksége más emberre. Elsődleges célja önmagában van. A parazita másodkézből él. Szüksége van másokra. Mások válnak legfőbb céljává.

-          Az alkotó alapvető szüksége a függetlenség. A gondolkodó elme képtelen a kényszer bármely formája alatt dolgozni. Nem lehet megfékezni, feláldozni, vagy alárendelni semmiféle szempontnak, bármi legyen is az. Megköveteli a működés és a cél teljes függetlenségét. Egy alkotó számára az összes emberi kapcsolat másodlagos.

-          A másodkezű alapvető szükséglete, hogy biztosítsa kötelékeit másokhoz, akik táplálják őt. Első helyre teszi a kapcsolatokat. Kijelenti, hogy az ember azért él, hogy másokat szolgáljon. Az altruizmust hirdeti.

-          Az altruizmus az a doktrína, amely megköveteli, hogy az ember másokért éljen, és önmaga fölé helyezzen másokat.

-          Egyetlen ember sem élhet egy másik emberért. Nem oszthatja mega szellemét, ahogy a testét sem oszthatja meg. De a másodkezű a kizsákmányolás fegyvereként használta és használja az altruizmust, és megfordította az emberiség erkölcsi elveinek alapját. Az embernek minden tantételt megtanítottak, ami elpusztítja az alkotót. Az embernek azt tanították, hogy a függőség erény.

-          Az ember, aki megkísérli, hogy másokért éljen, az függő. Indítékában egy parazita, és azokat is parazitává teszi, akiket szolgál. A viszony nem teremt semmit, pusztán kölcsönös korrupciót. ….az, aki önként rabszolgasorba dönti magát a szeretet nevében, az a leghitványabb lény. Lealacsonyítja az ember méltóságát, és lealacsonyítja szeretet fogalmát. Épp ez az altruizmus lényege."

„A világ belepusztul az önfeláldozás orgiájába.” Ezek Ayn Rand 65 évvel ezelőtti szavai, melyek soha olyan igazak nem voltak, mint most. A kollektivizmus és az altruizmus halálos csapdájában vergődve azt kell elhinned, hogy amennyiben feláldozod magad az össznépi jóért, csak akkor vagy a világ számára hasznos és jó ember. Egy nagy közös aggyal kell gondolkozni, és ennek az egy nagy közös agynak kell minden szavát követni, mert ő tudja mi jó neked, nekem, és mindenkinek. A megtermelt javaidat oszd meg azokkal, akik a munkát csak főnévként ismerik, és add a pénzed azoknak, akik a sajátjuk előteremtésével nem is próbálkoznak. A paraziták oly mélyen beleásták már magukat az életünkbe, hogy gyakran eltévedünk és egy ködös percig elhisszük, igazuk van akkor, mikor a bűntudatunkra építkezve akarnak túlélni. Mert aki erős, annak kötelessége segíteni a gyengét, mert aki gazdag, annak kötelessége adni a szegénynek, mert aki gondolkodik, annak kötelessége más helyett is gondolkodni. Ez a butítás évtizedek óta sajnos egyre jobban terjed. De senkinek nem kötelessége a másik embert segíteni, amíg az jogaként követeli azt. Túl sok ember hiszi azt, hogy amennyiben viszonzást várok valamiért, az már nem önzetlen. De az önzetlenség mit takar? Mindenkinek osszuk szét amink van, és haljunk éhen közösen? Csak mert mártírnak lenni jó? Vagy elismerve a másik embert, illetve azon tulajdonságait, melyek bennünk szeretetet  és tiszteletet ébresztenek, azért segítsünk, mert megérdemli? Érdem, vagy szánalom? Én személy szerint az előbbire szavazok. És nem kérek a közös tudatból, a kötelező altruizmusból, és az alattomos bűntudatébresztésből. A parazita belőlünk akar élni, az egoista velünk. Melyik jobb? Azt mondják, az egoizmus rossz. De csak azoknak, akiknek nincs meg hozzá az ego, azaz az én. És mindaddig, amíg mások szabják meg hogyan élj, mit gondolj, mit mondj, nincs éned. A paraziták ezt akarják. Ők kiszívják belőled azt ént, és a helyére felhígított kollektív moslékot töltenek. Elmondják, hogy mi a rossz, mi a bűn, aztán várják, hogy elkövesd. Ha nincs túl nagy bűnöd, akkor egyszerűbbeket kell kitalálni, mert a „bűnös” ember a legjobb alany nekik. Ha megvan a bűntudat kezdő morzsája, addig gyúrják, míg a galacsin meg nem akad a torkodon. Onnantól kezdve nincs menekvés, markukban vagy. És Te mész a tömeg után, mert ezt kell tenned. Ahelyett, hogy megállnál, és megkérdeznéd magadtól, miért is bűn, amire ráhúzták, hogy rossz? Miért is vagyok bűnös olyanért, amiért a saját józan eszem szerint nem kéne bűnhődni? De amíg nem állunk meg gondolkodni, addig a paraziták, a másodkezűek, az élhetetlenek nem engedik el a gyeplőt. A gondolkodást csak mi kezdhetjük el. Ahogy az életünket is csak mi élhetjük. És csak a miénket. Csak önmagunkból. Másokkal, de nem másokért. Együtt, de nem egymásból.

John Galt kérdése most itt áll előttem….vállalom-e, hogy ember vagyok? Mert az ember legnagyobb célja, hogy boldog legyen, és ne adja fel magát. Mindig az életet tiszteltem a legjobban…azt az életet, melyben a bennem lévő  legjobb vezet. És most azt akarják, adjam áldásomat arra, hogy mártírt csináljanak belőlem. Hogy saját beleegyezésemből legyek áldozat. Hogy a legtisztább meggyőződésemet dobjam el, és fogadjak el valamit, aminek minden porcikám ellentmond. Nem a dac és nem a harag irányít, amikor azt mondom: NEM….hanem valami, ami számomra a világot jelenti….az élet szeretete. Mert nem gyűlöltethetik meg velem az életet azzal, hogy feláldozzam magam a fosztogatók oltárán. Nem foszthatnak meg attól, hogy továbbra is higgyek abban, az életem az enyém. Félek…nagyon….de nem attól, amit tenni készülök, hanem attól, hogy egyszer ők nyernek. Nem velem szemben, mert akkor inkább meghalok…de féltem az életet….mert ők azt akarják elpusztítani. Nekik félelem kell, szenvedés kell, hazugság kell, és belenyugvás….mert a fosztogatók legnagyobb célja az, hogy a lelkedet kaparintsák meg…hisz utána övék a tested is. Én ebben nem tudok létezni. Én szeretem az életemet….és nem adom senkinek!

„annak a pokolnak a mértéke, amit el tudsz viselni, a szereteted mértéke is”

Mostanában azon gondolkozom, vajon miben hitt Ayn Rand?

Olvasva a könyveit, néha ökölbe szorul a kezem a leírtakon. Felismerve az emberi viselkedés különböző fajtáit, szembesülve a legaljával, nem tudom eldönteni, hogy mit várt. Várt-e egyáltalán valamit, vagy „csak” papírra vetette, amivel nap mint nap találkozott?! Hitt-e abban, amit az Atlasz vállat von megoldásaként ajánlott, vagy „csak” muszáj volt „happy end”-del végződnie, hogy ne vesszen el a maradék hitünk is?! Nem tudom.

Én egyre inkább úgy érzem, nincs és nem is lesz globális megoldás. Elkéstünk, hagytuk elrohadni az egészet. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy személyenként megpróbáljuk megvalósítani a szinte lehetetlent. Egyénenként építeni a kollektív rombolásban. Nehéz, de megéri; mert mikor esténként arra gondolok, ma mennyi voltam én az életemben, és mennyi más, akkor kell eldöntenem, hogy büszke lehetek-e magamra.

Ma bekopogott hozzám egy Krisna tag, és azt mondta, pénzt gyűjt, mert kötelességünk segíteni a szegényeken. Elküldtem, és megmondtam neki, hogy semmi ilyesmi nem kötelességem. Ha én úgy döntök, segítek, de senki ne mondja azt, hogy ez kötelességem. Most valószínűleg egy önző embernek tart, holott egy percet ismer az életemből. De nem ez megy a világban? Másodpercek alatt ítélsz és ítéltetsz. Pedig egy élet kevés erre.

Szóval jó lenne tudni, hogy Ayn Rand a világot akarta megváltani, vagy „csak” az embert, aki egy élhető életet mer magának álmodni… megvalósítani. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy megyek tovább az úton…mert EZ kötelességem.

"Mit ér azok dicsérete és magasztalása, akiket nem tisztelünk? Érezte már a vágyat valaki után, akit tisztelhet? Valami iránt, amire nem le, hanem fel kell nézni?"

igen...

„Az ember elméje fennmaradásának alapvető eszköze. Az életet kaptuk, de a fennmaradást nem. A testünket kaptuk, de a táplálását nem. Az elmét kaptuk, de nem a tartalmát. Ahhoz, hogy életben maradjunk, cselekedni kell, de a cselekvéshez előbb ismernünk kell a tett jellegét és célját. Nem szerezhetjük meg az élelmünket anélkül, hogy ne ismernénk magát az élelmet, és azt, hogyan szerezhető meg. Nem tudunk árkot ásni, vagy egy részecskegyorsítót felépíteni, ha nem tudjuk a célját, és azt, hogy miként valósítsuk meg. Az életben maradáshoz gondolkodnunk kell. Ám a gondolkodás választás kérdése. A kulcs ahhoz, amit oly lazán „emberi természetnek”neveznek, az a nyílt titok, amellyel együtt élnek, mégis rettegnek megnevezni, az, hogy az ember szándékos tudattal rendelkező lény. Az értelem nem magától működik; a gondolkodás nem mechanikus eljárás; a logikai kapcsolatokat nem az ösztön teremti. A gyomrunk, a tüdőnk, a szívünk működése automatikus, de az elménké nem. Az életünk bármely órájában és bármely területén szabadon gondolkodhatunk, vagy elkerülhetjük a gondolkodást. Azonban nem menekülhetünk alaptermészetünk elől, a tény elől, hogy az ész a fennmaradásunk eszköze…”

„…minden erényes ember vereségében van egy olyan pont, amikor saját jóváhagyása szükséges a rossz győzelméhez – és hogy semmilyen, mások által okozott sérelme nem vezethet eredményre, ha úgy dönt, hogy megvonja a jóváhagyását.”

„Önök azt javasolják, alapítsunk egy olyan társadalmi rendet, amely a következő téziseken nyugszik: hogy önök nem képesek saját életük irányítására, de mások életének irányítására igen; hogy önök nem alkalmasak a szabadságra, de arra igen, hogy mindenható uralkodók legyenek; hogy önök képtelenek megkeresni a megélhetésüket az intelligenciájuk használatával, de arra képesek, hogy megítéljenek politikusokat, akiket aztán olyan állásokba tesznek, hogy teljes hatalmat gyakorolhatnak általuk sosem látok művészetek, sohasem tanulmányozott tudományok és olyan óriási iparágak felett, ahol önök, képességükről alkotott saját megfogalmazásuk szerint egy segédzsírozó állását sem volnának képesek sikeresen ellátni.

Az önök nullaimádat kultuszának eme bálványa, a tehetetlenség eme szimbóluma – a veleszületett függőség – jelenti az önök képét az emberről, ez az önök értékmérője, akinek hasonlatosságára igyekeznek átszabni a lelküket. „Ez csupán emberi” – sírják minden züllöttség védelmében, az önlealjasítás olyan szintjére jutva, ahol arra törekszenek, hogy az „emberi” fogalma a nyápicot, a bolondot, a riheronyot, a hazugot, a kudarcot, a gyávát, a csalást jelentse, és hogy száműzzék az emberi fajból a hőst, a gondolkodót, a termelőt, a feltalálót, az erőst, a céltudatost, a tisztát – mintha „érezni” emberi volna, de gondolkodni nem, mintha a kudarc emberi volna, de a siker nem, mintha a romlottság emberi volna, de az erény nem – mintha a halál alapelve illendő volna az emberhez, de az életé nem.

„A szeretet az ember értékeinek kifejeződése, a legnagyobb emberi jutalom, amit valaki kaphat azokért, az erkölcsi tulajdonságokért, amit elért jellemében és személyében, az az érzelmi ár, amit valaki azért fizet, amit egy másik ember erényeitől kap.”

Huhh, mostanában sokat gondolkodtam a szereteten és a tiszteleten. Melyik mi és van-e egyáltalán különbség? Mikor azt mondják, tisztelnünk kell a többi embert, azt nem mondják meg, hogy miért. Nem tudok mindenkit tisztelni. Udvarias, illemtudó és jól nevelt tudok lenni, tudok köszönni, segíteni az időseknek, tudom az alapvető viselkedési normákat, de ez nekem nem egyenlő a tisztelettel. Akit tisztelek, azt nem a kora, beosztása, vagy akár pénze miatt tisztelem. Nem tudok valakit azért tisztelni, mert úgy illik, így előírt, vagy ez a szokás. Csak azt az embert tudom tisztelni, aki a szememben értéket képvisel. Emberi értéket. És azért hiszem azt, hogy a szeretet és a tisztelet egy cipőben jár. Mert nem tudok szeretet nélkül tisztelni, sem tisztelet nélkül szeretni. Mert akit szeretek, azt tisztelem, és viszont. De nem tudok és nem is akarok minden embert tisztelni. És nem is fogok. De köszönök neki, és kinyitom előtte az ajtót. Csak nem tudom, hogy ez mióta a tisztelet jele? Akit tisztelek és szeretek, annak ezt meg is mondom, mert nem szégyellem. Miért szégyelljük megmondani az általunk nagyra tartott embereknek, hogy mit érzünk? Úgy döntöttem, én ezentúl kimondom. De azt is, ha nem érzem így. Az álarcok kora lejárt, az őszinteségnél nincs nagyobb barátunk.

„Az Ősforrás” megrengette a világomat, és ráébresztett, hogy nem elég ismerni az értékrendszerünket, és hinni benne, hanem a szerint is kell élni, tudatosan, vállalva önmagunkat, a véleményünket, a hitünket, akkor is ha az nehéz, és megváltoztatja az addigi kapcsolatainkat, mert hosszútávon csak így van értelme életben maradni.

Aztán megérkezett a második Ayn Rand könyv, az „Atlasz vállat von”, ami ismét felbolygatta a lelkivilágomat, de abban biztos vagyok, hogy a legjobbkor jött, mert amit most kaptam, arra nagyon szükségem volt. Az első könyv önmagamban erősített meg, ez pedig abban, hogy átvizsgáljam az emberi kapcsolataimat. Volt mit vizsgálni, és észrevenni pár dolgot.

Azok, akik nem vállalják a felelősséget, és mindig másokra rakják a saját bűneiket, nem kevésbé hibásak, mint azok, akik ezt elfogadják. És addig, amíg engedem, hogy mások kontrollja alatt létezzem, soha nem lesz enyém az életem. Nem azt mondom, hogy mindig nekem van igazam, hanem hogy ha ki sem mondom, nem is létezem. De ha kimondom, és más is kimondja, akkor majd a valóság eldönti, kinek van igaza. És az egyik legfontosabb, hogy ha nincs is igazunk, a tanulás, a tapasztalat, a következmény, a belátás a miénk. De ha esélyt sem adunk magunknak, ne sírjunk, hogy elnyomnak. Vannak dolgok, amiken a mai világban nagyon nehezen változtathatunk, de a közvetlen életünknek, annak, hogy kiket engedünk magunkhoz férni, mi vagyunk az urai. Senki más. Nagyon sok gondolat kering most a fejemben, biztos, hogy sokat fogok még írni arról, amik megfogalmazódnak bennem e könyv miatt, de a legfontosabb tényleg az, amit azóta minden reggel és este elmondok:

„Az élethez az embernek három dolgot kell az élet legmagasabb és uraló dolgának tekinteni: az észt, a célt és az önbecsülést. Az észt, mint tudása egyetlen eszközét – a célt mint a boldogság olyan választását, amit annak az eszköznek el kell érnie – az önbecsülést mint annak sértetlen bizonyságát, hogy az elméje képes a gondolkodásra, és a személye érdemes a boldogságra, ami azt jelenti: érdemes az életre. Ez a három érték az ember valamennyi erényét feltételezi és megköveteli, és valamennyi értéke a lét és a tudat viszonyára vonatkozik: ésszerűség, függetlenség, integritás, becsületesség, igazság, termelékenység, büszkeség.”

„Azt tanultam meg, hogy a hazugság önmagunkról való lemondás, mert az ember feladja saját valóságát annak, akinek hazudik, s akit az urává tesz ezzel, s attól kezdve önmagát arra kárhoztatja, hogy olyan valóságot kreáljon, amilyet a másik megkíván. És ha valaki eléri a hazugság közbenső célját, az ár, amit fizet, az éppen az, amit az elérésének szolgálnia kellett volna. Az, aki a világnak hazudik, attól kezdve a világ szolgája.”

„De nincsenek kegyes hazugságok, csak a pusztulás feketesége, és a kegyes hazugság a legfeketébb mind közül.”

„Minden ember saját képmására formálja a világot. Megvan a hatalma a döntéshez, de nincs hatalma arra, hogy megmeneküljön döntésének szükségszerűsége elől. Ha visszaél a hatalmával, visszaél az emberi státusával, és az irracionális őrlő káosza az, amit elér létszférájaként, saját döntésével. Mindenki, aki a mások akaratának tett engedményektől romlatlanul őriz meg akár egyetlen gondolatot is, mindenki, aki odébb tesz akár egy gyufaszálat vagy épít egy darabka kertet saját gondolata képmására, ő az ember…mégpedig pont akkora mértékben, és az a mérték az erénye egyedüli mércéje is egyben.”

„Azt mondják, nehéz egyetértésre jutni az embereknek. Meglepődne, milyen könnyű, amikor mindkét fél erkölcsi alapelvének tekinti, hogy egyik sem a másik kedvéért létezik, és hogy a kereskedelmük egyedüli eszköze az értelem.”

„Veszett világ”…már amikor először olvastam az „új” címet, akkor sem tetszett. És most, ahogy olvasom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg kellett volna hagyni az eredeti cím pontos fordítását…nem kell újat kreálni, mikor a régi annyira tökéletesen lefedi az egész könyvet….”Atlas Shrugged – Atlasz vállat von”….íme a bizonyíték….

„- Mr. Readen – mondta Francisco ünnepélyesen komoly hangon -, ha megnézi Atlaszt, az óriást, aki a vállán tartja a világot, ha elnézi, ahogy áll, a vére ömlik le a mellkasára, térde rogyadozik, karja reszket, de utolsó erejével mégis megpróbálja fenntartani a világot, és minél inkább erőlködik, annál súlyosabban nehezedik a vállára a világ, mit tanácsolna neki, mit tegyen?

- Én…nem tudom. Mit…tehetne? Ön mit mondana neki?

- Vonja meg a vállát.”

Hatalmas érzés volt (többek közt) ezt a párbeszédet olvasni. Ennek a könyvnek mindenegyes szava érték. Az az ember pedig, aki megfogalmazta ezeket a gondolatokat, számomra egy zseni. Olyan érzés olvasni, mintha pillanatról pillanatra tisztulna a kép, eltűnne a köd, és nem maradna más, mint színtiszta TUDÁS. És a „Veszett világ” elnevezés rossz választás szerintem….nekem mindig „Atlasz vállat von” marad….

„A pénz egy társadalom erényének a barométere. Amikor azt látják, hogy a kereskedelem nem megegyezés, hanem kényszer alapján működik; amikor azt látják, hogy a termelés érdekében olyan emberek engedélye szükséges, akik nem termelnek semmit; amikor azt látják, hogy a pénz olyanokhoz folyik, akik nem árukkal, hanem kegyekkel kereskednek; amikor azt látják, hogy az emberek korrupcióval és protekcióval gazdagabbak, mint munkával, és a törvényeik már nem önöket védik ellenük, hanem azokat védik önök ellen; amikor azt látják, hogy a korrupciót megjutalmazzák, és a tisztesség önmagunk feláldozása lesz, akkor tudhatják, hogy társadalmuknak vége.”  (Ayn Rand: Veszett világ ...Atlasz vállat von)

Azt hiszem el lehet gondolkodni, hogy hol is tart a társadalmunk….én nem jót sejtek…

Akkorát kiáltottam, hogy még én is megijedtem…mióta elolvastam Ayn Rand, Az Ősforrás című könyvét, azóta várom, hogy végre megjelenjen a következő…attól féltem, esélytelen, hisz, több, mint 50 éve írta…de ma mit láttam az Alexandra kiadó honlapján?....

Ayn Rand: Veszett világ

MEGJELENT!!!!! És bár mióta megrövidítettek nem kevés pénzzel, azóta szűkösek a kereteim, de hála az őseimnek, hétfőn már hozza is a futár….csak aztán siessen!!!

Ayn Rand korszakalkotó regénye - amely először 1957-ben jelent meg - több mint négy évtizede bestseller, és egyúttal intellektuális mérföldkő. Olyan emberről szól, aki azt mondta, hogy megállítja a világ motorját - és megtette. Vajon pusztító vagy a legnagyobb felszabadító volt? Miért kellett az ellenségei helyett azokkal megvívnia a csatáját, akik leginkább hiányolták - és miért kellett legkeményebb csatáját az ellen a nő ellen megvívnia, akit szeretett? Mi egyáltalán a világ motorja - és minden ember hajtóereje?

Ez a roppant távlatokat átölelő regény emberi életek és sorsok bámulatba ejtő panorámáját tárja elénk: az értéktelen világfivá váló teremtő géniusztól... a nagy acélgyárosig, aki nem tudja, hogy saját pusztulásáért dolgozik... a filozófusig, aki kalózzá válik... a zeneszerzőig, aki megdicsőülése éjszakáján mond le a karrierjéről... a nőig, aki egy transzkontinentális vasutat irányít... a pályaudvar alagútjainak legalacsonyabb pályamunkásáig.

Az emberfeletti hősök és gazemberek kavalkádja, a jó és a rossz feltornyosuló kérdéseit feszegető Veszett világ Ayn Rand mesterműve. Ez a regény valóságos filozófiai forradalom, akció-thriller formában elbeszélve.

Nem azoktól az emberektől kell félni, akik nem értik, hanem azoktól, akik nem akarják érteni. Mert ők az igazán veszélyesek. Ők azok, akik uralkodni akarnak rajtad. Mit adsz fel nehezebben? A pénzed, vagy a lelked? Mi nélkül nem tudsz élni? Erre a kérdésre ki-ki másképp válaszol. De abban mindent elmond magáról. Mikor először elolvastam a könyvet, reméltem, hittem, hogy értem. Most, hogy másodszor rengetett meg, már nem remélem, nem hiszem....TUDOM, hogy értem. És azon leszek, hogy soha többé ne használjak magammal kapcsolatban olyan szavakat, mint hinni vagy remélni....tudni akarok. Sosincs késő eldönteni, nem leszek többet másodkezű. Hisz, ha eddig eljut az ember, arra is rájön, hogy azért nem érezte magáénak ezt a világot, mert ő volt a világé. De mikor eldöntöd, hogy megfordítod a dolgot, hirtelen kitágul előtted a horizont. Nagyon sok minden eltűnik, és még több dolog tör felszínre. Abban a pillanatban, hogy az egyedüllétben nem a magányt látod, hanem a lehetőséget, fantasztikus tettekre leszel képes. Megtalálhatod olyan oldalaidat, amelyekről talán csak érezted, hogy léteznek, de most tapasztalod őket. Nem attól kerülsz közelebb az emberekhez, hogy jó vagy hozzájuk, hanem, attól, hogy jó leszel magadhoz. Mert akkor találod meg azokat, akik nem egymást használják, hanem magukat. Mert csak az igazán a tiéd, amiben Te vagy benne. Nem másokból raktad össze.

„Az embereket arra tanították, hogy az ego a rossz szinonimája, az önzetlenség az erény ideálja.....Itt a legszörnyűbb az alapvető visszásság. A kérdést kiforgatták eredeti mivoltából, és nem maradt az ember számára választási lehetőség – sem pedig szabadság. A jó és a rossz pólusaként két alapeszme kínálkozott az embernek: az egoizmus és az altruizmus. Az egoizmusról azt tartották, hogy a mások feláldozását jelenti az én oltárán. Az altruizmus – az én feláldozása másokért. Ez végérvényesen hozzákötötte az embert más emberekhez, és nem hagyott számára mást, mint hogy a fájdalmat válassza: a mások kedvéért elszenvedett saját fájdalmát, vagy az énje miatt másoknak okozott fájdalmat. Amikor hozzátették, hogy az embernek örömét kell lelnie az áldozathozatalban, a csapda bezárult. Az embert rákényszerítették, hogy a mazochizmust fogadja el ideáljának – attól fenyegetve, hogy a szadizmus az egyetlen másik alternatívája. Ez volt a legnagyobb csalás, amit valaha is elkövettek az emberiség ellen.....Ezzel az eszközzel állandósították a függőséget és a szenvedést, mint az élet alapelemeit....A választás nem az önfeláldozás vagy az uralkodás. A választás a függetlenség vagy a függőség.”(Ayn Rand)

„Az abszolút értelemben vett egoista nem az az ember, aki másokat feláldoz. Ő az az ember, aki felette áll annak a szükségnek, hogy másokat bármilyen módon használjon. Nem általuk működik. Semmiféle elsődleges dologban nem foglalkozik velük. Sem céljában, sem indítékában, sem gondolkodásában, sem vágyaiban, sem energiájának forrásában. Nem létezik senki másért – és nem kér senkit, hogy őérte éljen. Ez a testvériség és a kölcsönös tisztelet egyetlen lehetséges formája az emberek között.” (Ayn Rand)

„A világ belepusztul az önfeláldozás orgiájába.” (Ayn Rand)

Már majdnem éjfél volt, mikor elaludtam, de egész éjjel lüktetett az agyam, és egy gondolat járt csak benne....Roark...Roark...Roark....nem is bírtam, inkább felkeltem, és elolvastam a maradék 30 oldalt....

Mit mondjak....letaglózott ez a könyv....ez már nem is könyv....még soha ilyen tisztán és világosan nem írta le senki a világot, az embereket és azt, ahogy mindkettő működik....

1947-ben írta Ayn Rand....és azóta is örök érvényű.....nem akarom, és nem is az én tisztem magasztalni, fényezni, bálványozni....nem kell....megteszi magának.....csak el kell olvasni....és megengedni, hogy megértsd....látni kell, nem csak nézni....érezni, nem csak tapintani.....ÉLNI, nem csak lélegezni.....az öntudat veszélyes, de az öntudatlanság még pusztítóbb....szerintem....

„Az általánosan elterjedt nézet szerint, amit egyfajta érzelgős kábulatban vallunk, a nagyság mércéje az önfeláldozás mértéke. Az önfeláldozás, mondjuk nyáladzva, a végső erény. Álljunk csak meg egy pillanatra és gondolkodjunk el! Vajon valóban erény az áldozathozatal? Feláldozhatja-e egy ember a teljességét? Becsületét? Szabadságát? Eszményképét? Meggyőződéseit? Érzései tisztaságát? A gondolkodás függetlenségét? De hát ezek az ember legfőbb kincsei! Bármelyikről is mond le, az nem áldozathozatal, hanem könnyű megalkuvás.....Önfeláldozás? De hát pontosan az én az, amit nem lehet és nem szabad feláldoznunk. A fel nem áldozott ént kell mindenekfölött tisztelnünk az emberben.”

Az egyik legjobb sorozatban mindig idézettel nyitnak és zárnak. Többre felfigyeltem, amit Ayn Rand-tól idéztek. Utána kerestem, és most elkezdtem olvasni egy könyvét, a címe: „Ősforrás”. Még nagyon az elején tartok, kb. a 100. oldalon a 760-ból, de már most kivételesen jónak tartom.

„Az időm legtöbb részét munkával töltöm. Azt a munkát választottam, amit csinálni akarok. Ha nem találok benne örömöt, akkor csak hatvan év kínlódásra ítélem magam. És csak akkor találok benne örömöt, ha a számomra lehetséges legjobb módon tehetem. Amennyiben ez szabványokon alapul, akkor létrehozom a saját szabványaimat. Semmit sem öröklök. Semmilyen hagyomány végén nem állok. De talán egy új kezdetén vagyok.”