„Az Ősforrás” megrengette a világomat, és ráébresztett, hogy nem elég ismerni az értékrendszerünket, és hinni benne, hanem a szerint is kell élni, tudatosan, vállalva önmagunkat, a véleményünket, a hitünket, akkor is ha az nehéz, és megváltoztatja az addigi kapcsolatainkat, mert hosszútávon csak így van értelme életben maradni.

Aztán megérkezett a második Ayn Rand könyv, az „Atlasz vállat von”, ami ismét felbolygatta a lelkivilágomat, de abban biztos vagyok, hogy a legjobbkor jött, mert amit most kaptam, arra nagyon szükségem volt. Az első könyv önmagamban erősített meg, ez pedig abban, hogy átvizsgáljam az emberi kapcsolataimat. Volt mit vizsgálni, és észrevenni pár dolgot.

Azok, akik nem vállalják a felelősséget, és mindig másokra rakják a saját bűneiket, nem kevésbé hibásak, mint azok, akik ezt elfogadják. És addig, amíg engedem, hogy mások kontrollja alatt létezzem, soha nem lesz enyém az életem. Nem azt mondom, hogy mindig nekem van igazam, hanem hogy ha ki sem mondom, nem is létezem. De ha kimondom, és más is kimondja, akkor majd a valóság eldönti, kinek van igaza. És az egyik legfontosabb, hogy ha nincs is igazunk, a tanulás, a tapasztalat, a következmény, a belátás a miénk. De ha esélyt sem adunk magunknak, ne sírjunk, hogy elnyomnak. Vannak dolgok, amiken a mai világban nagyon nehezen változtathatunk, de a közvetlen életünknek, annak, hogy kiket engedünk magunkhoz férni, mi vagyunk az urai. Senki más. Nagyon sok gondolat kering most a fejemben, biztos, hogy sokat fogok még írni arról, amik megfogalmazódnak bennem e könyv miatt, de a legfontosabb tényleg az, amit azóta minden reggel és este elmondok: