Monokróm szívek

festenek színeket a

megfakultságba

Mikor lelassul 

a pillanat, ne rohanj

a világ után

Látom a felszínt,

és csak képzeletem ad

mélységet neki

Mikor önmagad

mérgezed, miért mástól

vársz rá ellenszert?

Aki jól olvas

benned, azt legegyszerűbb

megvakítanod

Ha engeded, hogy

üssenek, ne lepődj meg

a fájdalmadon

Ha csak önmagad

visszhangja, mit elviselsz,

engem ne kérdezz

Hiába látsz, ha

agyad nem dolgozza fel

a kapott képet

Mikor tanuljuk

meg, hogy kezünkkel nem

csak ütni lehet?

Az, aki folyton

általánosít, maga

sem lesz kivétel

Mások álmával,

saját boldogságodat

nem ébresztheted

A senki és a 

soha, mindenkit, mindig

mélyen megsebez

Ha szakadékba

önként ugrasz, kiutat

miért mástól vársz?

Igazán attól

tanulhatsz, kinek saját 

élete tanít

Van, ki felteszi

a kérdést, de választ nem

akar hallani

A csend akkor a 

legnémább, mikor benned

ezer hang üvölt

Aki mindig csak, 

keres, néha szeretné, 

hogy megtalálják

Ha eltűnik egy

lábnyom, a cipőket is 

engedd el vele

Ha te elhiszel

mindent, más miért mondjon

igazat neked?

Az eltűrés és

az elfogadás közti 

szakadékban élsz

Ha lenne egy kis

önkritikánk, már régen

kihaltunk volna

A füstön, ami 

körülölel, nem hatol 

át, csak a ritmus

Az álarcokat

kezedbe adják, dönthetsz,

hogy használod-e

Fals hangért ne a 

hangszert okold, te tanulj

meg játszani