Haikuk
Monokróm szívek
festenek színeket a
megfakultságba
Mikor lelassul
a pillanat, ne rohanj
a világ után
Látom a felszínt,
és csak képzeletem ad
mélységet neki
Mikor önmagad
mérgezed, miért mástól
vársz rá ellenszert?
Aki jól olvas
benned, azt legegyszerűbb
megvakítanod
Ha engeded, hogy
üssenek, ne lepődj meg
a fájdalmadon
Ha csak önmagad
visszhangja, mit elviselsz,
engem ne kérdezz
Hiába látsz, ha
agyad nem dolgozza fel
a kapott képet
Mikor tanuljuk
meg, hogy kezünkkel nem
csak ütni lehet?
Az, aki folyton
általánosít, maga
sem lesz kivétel
Mások álmával,
saját boldogságodat
nem ébresztheted
A senki és a
soha, mindenkit, mindig
mélyen megsebez
Ha szakadékba
önként ugrasz, kiutat
miért mástól vársz?
Igazán attól
tanulhatsz, kinek saját
élete tanít
Van, ki felteszi
a kérdést, de választ nem
akar hallani
A csend akkor a
legnémább, mikor benned
ezer hang üvölt
Aki mindig csak,
keres, néha szeretné,
hogy megtalálják
Ha eltűnik egy
lábnyom, a cipőket is
engedd el vele
Ha te elhiszel
mindent, más miért mondjon
igazat neked?
Az eltűrés és
az elfogadás közti
szakadékban élsz
Ha lenne egy kis
önkritikánk, már régen
kihaltunk volna
A füstön, ami
körülölel, nem hatol
át, csak a ritmus
Az álarcokat
kezedbe adják, dönthetsz,
hogy használod-e
Fals hangért ne a
hangszert okold, te tanulj
meg játszani