Rainer Maria Rilke: Der Panther

Sein Blick ist vom Vorübergehn der Stäbe
so müd geworden, dass er nichts mehr hält.
Ihm ist, als ob es tausend Stäbe gäbe
und hinter tausend Stäben keine Welt.

Der weiche Gang geschmeidig starker Schritte,
der sich im allerkleinsten Kreise dreht,
ist wie ein Tanz von Kraft um eine Mitte,
in der betäubt ein großer Wille steht.

Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille
sich lautlos auf -. Dann geht ein Bild hinein,
geht durch der Glieder angespannte Stille -
und hört im Herzen auf zu sein.

Ma egy kicsit belehaltam az életbe... és csak ezt a verset mondogatom...

Reményik Sándor: A Kagyló

Én itt vagyok, akarva, nem akarva, 
A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben 
És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itthagyott, 
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó, 
Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm mulván, 
Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part, 
De aki titkon a füléhez tart,

Magányban, éjben, emberektől távol: 
Annak mesélek egy más, szebb világról.

Színek nélkül

Feketét villog a fehér lapon,

szavakra vár a pillanat,

Hogy betöltse a légüres teret,

Mely a festett ég alatt ragadt.

De idelent a tér egyre nő,

Már nincs, mi színezzen perceket,

Palettám a tűzben lángol,

S a korom neveti a színeket.

Levegőért kapkodsz

pedig tele van tüdőd

önmagaddal harcolsz

és csodálkozol, hogy nincs erőd

Hullámként mész a falnak

és porladnak csontjaid

önmagad sírját keresed

és a víz alá fojtott álmaid

Ha nem bukkansz elő

ha örökre elrejt a mély

Ne a falat hibáztasd

önmagad nem lettél remény

rajzoltam világot, rajzoltam fákat

rajzoltam rothadást, mely mindent körülrághat

rajzoltam életet, rajzoltalak téged

és már nem tudtam egyebet, csak gyilkoló meséket

most rajzolok világot, rajzolok fákat

és rajzolok mindenen nevető, olcsó kis hibákat

majd rajzolok életet, rajzollak téged

és gyilkos mosolytól fénylő, megtisztult meséket

Tizet kőbe véstek,

és azt hitte az Isten,

az Embernek elég,

hogy az életében féljen

Tizet parancsoltak,

és elhitte az Ember,

az Istennek elég,

hogy féljen az életben

Nekem már csak egy kell,

nem az Isten tize,

az élet nem félelem,

s összetört a köve

Emlékezz a tízre,

Isten és te Ember,

de ne a kő mutassa,

mert az bizony fegyver

Az az egy vezessen,

mi csak belőled fakad,

s elhiszi az Isten,

az Ember mindig halad

Mi odabent szomjazik

Kint mindenben vizet keres

De poshadt vályúhoz érve

Inkább az igaz halált kérte

Mi odabent fuldoklik

Kint lélegzetet venne

De a hazugság lehelletét

Inkább tüdejéből tépte szét

Mi odabent haldoklik

Kint az életet várja

És jöhet bár hazug, poshadt

Önmagából mindig kivágja

Hidak lángoltak
Előttünk, mögöttünk, nem maradt út nekünk
Végre kiszakadtunk az életből
és miénk lett végzetünk

hallgass…bólogass

akkor marad majd jövőd

ha csak csendben ülsz

hangod szólt, de semmit sem hordozott

üres szavaid betöltötték a teret

nem tudtam merre menekülhetnék

hogy többé soha ne feleljek neked

halott lelkem hamvadó poraiból

többé nem ébredt fel a pillanat

az melyben élt még a holnap

az, mely örökké eltemetve maradt

ne keress, ne ébressz, ne is nyúlj felém

de lezárni mégsem tudom a múltat

egyszer elhagyott minket a gondolat

és a következő perc nem adott újat

az éjszaka sötétéjében, elhagyott az élet

de itt felejtette nálam a hangodat

az ölelést mely örökre belém égett

és a tőlem halkan elosonó talpadat

fájtam a mosolyt, mely szívemhez szólt

fájtam, hogy az többé nem enyém

de szólni nem bírt a pillanat,

mert arcod nem jött többé felém

In Flanders fields the poppies blow
      Between the crosses, row on row,
   That mark our place; and in the sky
   The larks, still bravely singing, fly
Scarce heard amid the guns below.

We are the Dead. Short days ago
We lived, felt dawn, saw sunset glow,
   Loved and were loved, and now we lie,
         In Flanders fields.

Take up our quarrel with the foe:
To you from failing hands we throw
   The torch; be yours to hold it high.
   If ye break faith with us who die
We shall not sleep, though poppies grow
         In Flanders fields.

ellobbant az utolsó gyertyaláng

elhalkult az utolsó ütem

megállt a toll a kezemben

elaludt a lángoló tüzem

két karod már nem ölel

szemed előttem becsuktad

úgy mentél el tőlem, hogy

utad célját magad sem tudtad

minden percünk messzebb sodor

a helytől, hol együtt álmodtunk

és mögöttünk az ösvény elveszett

a sok gaz közt a világ bezárul

rajzoltam egy életet magamnak,

de a durva szén a papíron szétfolyott,

eltüntetve mindent, mi enyém volt,

mit a világ belőled bennem hordozott

majd vászonra festettem szíved,

de vérem masszává kente szét,

nem tudtam hol kezdődik az élet,

és vajon nélküled élhetek-e még

készítettem fényképeket rólad,

de arcod most lángokban ül,

nem tudhatom, hogy rám találsz,

vagy életed életembe kerül

végül majd bőrömbe karcollak Téged,

örök része leszel testemnek,

és ha a világ el is vett tőlem,

magamban halálig szeretlek

33 éve itt tengek meg lengek

fogyasztom a drága levegőt

és egy darabig még maradnék

bár nem tudom meddig kaptam kimenőt

tenyerembe temetném szívedet,

hol nem fér hozzá a nagyvilág,

hol nem mérgezheti két szemed,

melyben ott él a legszebb virág

elrejtenélek a holnaptól, vagy

neked adnám minden csodáját,

nem érhetne hozzád a fájdalom,

elűzném a sötétség homályát

de nem tehetem, mert a fal,

mely körbevesz most az égig ér,

csak súghatom, hogy engedj be,

s hangom tán elviszi hozzád a szél

A mozdulatlan ködfátyol alatt,

lassan kirajzolódott az élet,

magasba tört, és megmutatta,

hol a helye a legszebb reménynek

Felfelé visz minden utad, akkor is,

ha most egy pocsolyában nézed

tükrét annak, mi benned pihen,

a legmagasabb hegyeket léped

Mikor a Nap ragyog át a felhőn,

mikor a homály gyáván menekül,

akkor meglátod magad a fényben,

szemed szemeddel szembesül

Egyszer elfut minden gyáva pillanat,

egyszer az egésznek leszel a része,

és nem a hegy alján vágyakozva,

hanem fentről a völgyre nézz le!

Tiéd lesz minden, mit most nem látsz,

mert eltévedtél a sűrű ködben,

ám lábaid a napfényre vezetnek,

és ő mindvégig várt rád eközben

Kimondanám, de a csend most az egyetlen zajom

Meghallhatnád, de a csend nem szűrődik át a falon

Megmutatnám, de a színek elveszik a képet

Megláthatnád, ha egyenként néznéd az egészet

Éreztetném, de az érintés is ütésként fáj

Érezhetnéd, ha nem nyelne el a néma félhomály

Keresnélek, ha nem futnál messze el

Megtalálnál, ha látnál a szívedhez közel

Mikor nyomaid eltűntek mellőlem,
a frissen hullott hóban,
Nem álltam meg, hogy felfogjam,
itt már csak a búcsú van

Azt hittem, ha tovább megyek,
egyszer újra feltűnsz mellettem,
De mikor végül visszanéztem,
már saját lépteimet sem leltem

Éveken át a gondolatot kutattam,
miért nem álltam meg egy percre,
Miért futottam mindentől messzire,
mikor tudtam, itt búcsúzni kéne

Most állok, nézek, végre búcsúzom,
a szavak végül megtaláltak engem,
Visszanézve ugyan nem láthatlak,
de már tudom, így van rendben

Elrohantam, mert féltem a perctől
attól, mit akkor jelentett,
Hogy nyomaid végleg tűntek el,
de tudnod kell….magamban őrizlek..

engedj be engem
hogy a benned lévő zajt
csenddel törjem szét

mikor a zaj tesz
fel kérdéseket, a csend
a legjobb válasz

egy tekintetben
benne él, mikor véget
ér a pillanat

a valóság állt

előtted, vagy mit szemed

vetített oda

a múltad elől

menekülsz,  vagy lépéseid

előre visznek

a benned élő

zűrzavarban, vajon a csend

otthont lelhet-e

Abban a pillanatban, hogy felrobban a világ

lelkemért versenyre kel menny és pokol

válassz, ezt üvöltik arcomba

de bennem ezer kétség honol

Angyalok szárnyáról vércseppek peregnek

az ördög mosolya bőrömben ég

kinek adjam sorsom morzsáit

ki viszi el testem elébb

Nem kell az ég, mert vakká tesz a fénye

nem kell a tűz, mert füstje fojt

Harcoljatok értem mindörökre

mert az én lelkem meg nem hajolt

Szavaim a falról, oly erővel robbantak vissza

hogy arcomba csapódva, tüze húsomban égett

És mindegyes mozdulat, mely a sebet érintette

Testemből újabb véres darabot kitépett

A köréd húzott fal, engem is maga alá temet

mert a tehetetlenség kínja pattan róla rám

nincs ösvény, hol a szó elérhetne téged

nincs egy csepp fény, a legsötétebb órán

A téglát ugyan mások adták kezedbe

De faladat Te építetted az égig

hogy ne lásson, ne halljon, ne érjen hozzád senki

hogy tekinteted ne is jusson el a fényig

Beszéltem hozzád, próbáltam bontani a falat

És a rengetegből egy-egy tégla mozdult

de mikor lélegzetet vettem egy percre

feléd megint a sötétség fojtó szele fordult