Szavaim a falról, oly erővel robbantak vissza

hogy arcomba csapódva, tüze húsomban égett

És mindegyes mozdulat, mely a sebet érintette

Testemből újabb véres darabot kitépett

A köréd húzott fal, engem is maga alá temet

mert a tehetetlenség kínja pattan róla rám

nincs ösvény, hol a szó elérhetne téged

nincs egy csepp fény, a legsötétebb órán

A téglát ugyan mások adták kezedbe

De faladat Te építetted az égig

hogy ne lásson, ne halljon, ne érjen hozzád senki

hogy tekinteted ne is jusson el a fényig

Beszéltem hozzád, próbáltam bontani a falat

És a rengetegből egy-egy tégla mozdult

de mikor lélegzetet vettem egy percre

feléd megint a sötétség fojtó szele fordult