„Az ember elméje fennmaradásának alapvető eszköze. Az életet kaptuk, de a fennmaradást nem. A testünket kaptuk, de a táplálását nem. Az elmét kaptuk, de nem a tartalmát. Ahhoz, hogy életben maradjunk, cselekedni kell, de a cselekvéshez előbb ismernünk kell a tett jellegét és célját. Nem szerezhetjük meg az élelmünket anélkül, hogy ne ismernénk magát az élelmet, és azt, hogyan szerezhető meg. Nem tudunk árkot ásni, vagy egy részecskegyorsítót felépíteni, ha nem tudjuk a célját, és azt, hogy miként valósítsuk meg. Az életben maradáshoz gondolkodnunk kell. Ám a gondolkodás választás kérdése. A kulcs ahhoz, amit oly lazán „emberi természetnek”neveznek, az a nyílt titok, amellyel együtt élnek, mégis rettegnek megnevezni, az, hogy az ember szándékos tudattal rendelkező lény. Az értelem nem magától működik; a gondolkodás nem mechanikus eljárás; a logikai kapcsolatokat nem az ösztön teremti. A gyomrunk, a tüdőnk, a szívünk működése automatikus, de az elménké nem. Az életünk bármely órájában és bármely területén szabadon gondolkodhatunk, vagy elkerülhetjük a gondolkodást. Azonban nem menekülhetünk alaptermészetünk elől, a tény elől, hogy az ész a fennmaradásunk eszköze…”

„…minden erényes ember vereségében van egy olyan pont, amikor saját jóváhagyása szükséges a rossz győzelméhez – és hogy semmilyen, mások által okozott sérelme nem vezethet eredményre, ha úgy dönt, hogy megvonja a jóváhagyását.”

„Önök azt javasolják, alapítsunk egy olyan társadalmi rendet, amely a következő téziseken nyugszik: hogy önök nem képesek saját életük irányítására, de mások életének irányítására igen; hogy önök nem alkalmasak a szabadságra, de arra igen, hogy mindenható uralkodók legyenek; hogy önök képtelenek megkeresni a megélhetésüket az intelligenciájuk használatával, de arra képesek, hogy megítéljenek politikusokat, akiket aztán olyan állásokba tesznek, hogy teljes hatalmat gyakorolhatnak általuk sosem látok művészetek, sohasem tanulmányozott tudományok és olyan óriási iparágak felett, ahol önök, képességükről alkotott saját megfogalmazásuk szerint egy segédzsírozó állását sem volnának képesek sikeresen ellátni.

Az önök nullaimádat kultuszának eme bálványa, a tehetetlenség eme szimbóluma – a veleszületett függőség – jelenti az önök képét az emberről, ez az önök értékmérője, akinek hasonlatosságára igyekeznek átszabni a lelküket. „Ez csupán emberi” – sírják minden züllöttség védelmében, az önlealjasítás olyan szintjére jutva, ahol arra törekszenek, hogy az „emberi” fogalma a nyápicot, a bolondot, a riheronyot, a hazugot, a kudarcot, a gyávát, a csalást jelentse, és hogy száműzzék az emberi fajból a hőst, a gondolkodót, a termelőt, a feltalálót, az erőst, a céltudatost, a tisztát – mintha „érezni” emberi volna, de gondolkodni nem, mintha a kudarc emberi volna, de a siker nem, mintha a romlottság emberi volna, de az erény nem – mintha a halál alapelve illendő volna az emberhez, de az életé nem.