"1979 van, a Brandeis sportcsarnokában kosárlabdameccs zajlik. Az egyetem csapata jól szerepel és a drukkoló diákok harsányan kántálni kezdik:- Mi vagyunk az elsők! Mi vagyunk az elsők! - Morrie a közelemben ül. Meghökkenti ez a biztatás. A kántálás kellős közepén váratlanul felpattan és elbődül:- Mi olyan rossz a második helyezéssel?
A diákok rámerednek. A kántálás abbamarad. Morrie leül, mosolyogva és diadalmasan."

Ez a történet jut mindig eszembe, mikor egy számomra fontos ember, csapat "csak" második lesz. Mert sajnos a norvégok kikaptak az oroszoktól. Abban a pillanatban nehéz volt pozitívan nézni...és nem azért, mintha csak győztesnek szeretném őket, hanem mert nagyon szerettem volna látni, ahogy boldogan örülnek...mert fájt nézni, ahogy sírnak és ők maguk sem tudnak örülni a 2. helynek. Egyszer valaki azt mondta, hogy a bronzéremnek jobban örül, mert az győztes csata után van....az ezüst előtt vereség van. Ez igaz...de nem mindegy milyen vereség....és bár egy részem még nagyon szomorú, hihetetlenül büszke vagyok arra a tudásra és küzdésre, amit mutattak....amit hiányoltam a magyarokból, illetve néhány magyarból. És amikor a díjátadón mosolyogva léptek a dobogó második fokára, már én is mosolyogva kérdeztem: -Mi olyan rossz a második helyezéssel?

Már kezdtem hinni abban, hogy nem tudsz többé megbántani, hogy nem tudsz többé uralkodni a gondolataimon, az érzéseimen, hogy bármit tehetsz, már tudom kezelni. De ez úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Egy pillanat elég volt, hogy újra lássam és érezzem a múltat. Újra abban a percben voltam, mikor bocsánatot kértél és én megbocsátottam. Meg, mert az életem fontos része vagy és soha nem tudtam rád igazán haragudni. Abban a percben voltam, mikor megígérted, nem hazudsz többet a szemembe. Elhittem, mert el akartam. Mert nagyon bízni akartam benned. De most rá kellett jönnöm, hogy egy pocsolyába bele lehet kétszer is lépni. Megtetted megint. És most minden elhatározásom elillant. Megint uralkodsz az érzéseimen, pedig nem is érdemled meg. Nem, többé már nem. És ha már beleléptem másodjára is a pocsolyába, legalább a sarat nem kenem szét, ezért inkább tovább lépek és nem hagyom, hogy meggyengíts. Ma azt kérdezték tőlem, hogy miért foglalkozom egy ilyen emberrel. És tudod mit válaszoltam? Azt, hogy "mert nem tudom, nem szeretni", de azt viszont tudom, hogy kimutatnom többet nem szabad, mert csak kihasználod. Abból pedig elegem lett. Nem leszek játékbaba. Soha többet.

A világ teremtése.....szerintem: Első rész

Vajon mi késztette Isten, hogy megteremtse a Földet?

Egy pokolian jó, átmulatott mennyei éjszaka után az erős fejfájás idáig fajult?

Valahogy így. Mikor felébredt – már ha szokott egyáltalán aludni – és bevágta a reggeli kávéját, mert anélkül gondolom ő sem tud magasabb szintre vergődni, eltűnődött, hogy milyen lapos is az élete. Van pár haver, akik fel-alá repkednek körülötte, esténként óriási tivornyákat csapnak, de úgy érezte, most már többet akar. De mit is csináljon? Kéne egy hely, amolyan terepasztal-féleség, ahol megteheti azt, amit magának megtiltott. Hogyan fogjon hozzá? A gondos tervezés sosem volt erőssége, meg sokáig is tart, ő meg már játszani szeretne.

„Mik is a hozzávalók? Kell egy terület….hopp, ez pont jó lesz….kering, meg forog….legalább nem unom meg, mindig mást látok. Hú de sötét van, kéne egy kis fény….nnaa, meg is van. Akkor most rendezzük be….növények, állatok, hegyek, völgyek, vizek és sivatagok. Kéne még valami….valami rám hasonlító, akik végrehajtanák a titkos vágyaimat. Akik lehetnek balfaszok, amikor nekem jófiúnak kell lenni. Akik szétkúrhatják a tökéletesen összehányt harmóniámat, miközben élvezik azt.És minek nevezzem el ezt a félresikerült, harcoló gyalogot az én királyságomban? Legyen: EMBER.”

Így lettünk mi Isten személyes játszótere.

A Nap már megpróbált benézni a függöny apró résein keresztül, de még gyenge volt, hogy megsimogassa arcát. Mozgolódott, lassan nyújtózkodott és óvatosan kinyitotta szemeit. A reggel mosolya visszatükrözött arcán és szétszóródott a szobában. Minden megtelt nevetéssel és miközben beengedte az ablakban leskelődő Napot, végignézett a dombok homályos körvonalain. Még köd fedte a háztetők mögött kezdődő hullámzó tájat, kezével végigfutott a völgyek és hegyek váltakozásain, megrajzolva zenéjüket. Aztán egy illat jutott el a tudatáig…a kávé, mely már ott gőzölgött az asztalon. Melege átjárta testét és lassan a takaró sem kellett, amibe eddig bújtatta magát. Teste, lelke felébredt…és ő mosollyal üdvözölte a napot.

Kifelé bámultam az ablakon és miközben a vonat egyre jobban gyorsuló ütemét hallgattam, szinte észre sem vettem, ahogy a lopva közeledő félhomály lassan felemészti a maradék fényt. Behunytam a szemem és a következő pillanatban talán már aludtam is. Vagy nem álom volt a mellettünk elrohanó, aranyba öltözött fák halvány ringása? Nem tudom. Aztán hirtelen megálltunk és megláttam….ott állt, megingathatatlanul, miközben apró bíbortenyerek milliói ölelték körül. Felkúsztak rajta, betakarták és őrizték. A nap utolsó fénymorzsái átmosolyogtak a réseken, melyeket a levélpajzson találtak. Aztán megint elindultunk és magunk mögött hagytuk….de bennem megmaradt az ősz első emlékeként.

Hány fajta vége lehet egy történetnek? Megismersz, megszeretsz, megbízol valakiben, átnyújtod neki a szivárványt a szívedből, hogy aztán fekete-fehéren visszakapd. Életedbe azok az emberek visznek színeket, akiknek ecsetet adsz a kezébe. Néhányan kis ecsettel „dolgoznak”, mások hatalmas képeket festenek lelked vásznára. De ha nem vigyázol, egy pillanat alatt eltűnnek belőle a színek. Akkor ott állsz és próbálod megérteni, hogy miért homályos minden, miért veszett el a fény. De nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott, ahol tiszta színek voltak, most csak zajos kriksz-krakszokat látok.

Először csak az egyik talpammal merem érinteni. Majd mikor az apró szemcsék finom íze körbefogja a lábujjaimat, egész lábfejemet belefúrom. Olyan érzés ez, mint mikor a kisgyermek, édesanyja óvó ölelésében megtalálja a biztonságot. Most már mindkét lábam a forró homok mélyén lélegzik. Beszívja a puha, meleg életdara leheletét, végiggörgeti a gerincemen és szinte érzem, ahogy a szél kimossa a hajamból. Amint lépek, apró ujjak milliói simogatják bőrömet és vízesésként pereg le rólam a könnyű teher. Már látom a vizet, ami a homoktengert öleli. Megállok előtte, várom, hogy egy hullám elérje a part mélyére bújtatott lábamat. Lassan közelít, minden percben egy kicsit tovább merészkedik, mintha előbb ismerkedni szeretne. Hagyom, nem sietek. Ahogy múlik az idő, egyre bátrabb lesz, és mikor megérzem az első hullámot, ami már elér, érzem, ahogy elnehezül a lábam. Már nem bírom emelni, a homok és a víz násza nem enged. De nem is mennék, hisz a pillanat, mikor elvállnak, mintha betonba öntené a testem. Aztán ismét egyesülnek és a víz lassan kiszabadít fogságomból. A lábam újra lélegzik, a homok pedig messzi útra indul kedvesével.

Bizalom. Mostanában ezen gondolkozom a legtöbbet, és azon, hogy mit is hordoz magában. Mi az alapja minden emberi kapcsolatnak? A szeretet vagy a bizalom? Van-e egyáltalán vagy? Létezik-e szeretet bizalom nélkül, vagy bizalom szeretet nélkül? Mennyire függ egyik a másiktól? Melyik alakul ki előbb? Melyik múlik el előbb? És melyik elmúlása fáj jobban? Mikor a bennem tomboló vihar sírását a leghangosabb zene sem tudja elnyomni, akkor mit is siratok? Azt hiszem az elveszett bizalmat. Egy ember képes neked adni a világban érzett bizalmat, de egy ember képes arra is, hogy ismét fal mögé zárjon.

Hagytam, hogy a hátára vegyen és elinduljunk az éjszaka ragyogásában úszó égbolt hívogató messzeségébe. Halkan indult, mint életem első lélegzete, de rögtön berobbant az első síró hang és lelkem rátalált az útra, mely visszarepítette a múltba. Behunytam a szemem, és éreztem minden hang összhangját, éreztem a fájdalmukat, ahogy bennem keresik a szívemhez vezető utat. De nincs ilyen út, bezártam és befalaztam, nem maradt más csak az emléke. Tombolt a zene, labirintusban találta magát, és falakról pattant vissza, darabokra zúzva minden ellenállásom. A lehulló könnyeim hozták napvilágra újból, visszaadva hitem egy darabját, de ez csak egy rés a falon, ahol beszökött a hang.

A kis keze lassan felém nyúlt…az enyém is elindult felé és mikor találkoztak, éreztem az érintéséből áradó szeretetet. Magához húzta a fejemet és belesuttogott a fülembe: „- Szia barátom.” Ez a két szó mélyen simogatta a lelkemet. Arcát hozzám szorította és ez a tiszta, őszinte mozdulat elmosta minden fájdalmamat. Örökre így maradtam volna…ölelve a picike, törékeny valóját és hallgatni kacagó hangját, ahogy mesél. Nézem grimaszait, figyelem ahogy forgatja a szemeit és szeretem…mert a legszebb érzés, mikor keze felém indul és találkozik a kezemmel.

-andean-






 

A felhők csendben gyülekeztek. Nem zavarták magányos sétámat, inkább vigyáztak rám és követték lépteimet az éjben. Amikor az első égi könnycsepp megérintette arcomat, vérem összemosódott vele. Lelkem vérzett és szemeimben tört utat magának, hogy a felszínre érve, a nyári hőség meleg lehelete szárítsa. A magam elé tartott ködön keresztül nem láttam semmit, csak mentem, amerre a sötétség vezetett. A könnyek lassan tisztára mosták a lábam alatt futó utat és ázott ruháim páncélként szorultak testemre. Egyre nehezebbek lettek a léptek, egyre jobban fájt minden lélegzet. Napfényre vágytam, szélcsendre és hogy felszáradjanak a égi könnyekkel egybeolvadó vércseppek, melyek az utca kövét mosták.

Könnyek

Az első könnycsepp,
még nem a való bánatod,
De lelked sós patakját,
lassan útnak indítod.

A másodikban, már
benne van a fájdalom,
Mi a Te szívedben él,
én csak azt dalolom.

A következő csepp,
megrengeti lényedet,
Menedéket keresel,
hol a szeretet van veled.

Az összes többi könnyedet,
a tehetetlenség hajtja,
S elméd, mely elfáradt,
sötét gondolatok rabja

-andean-

Minden okkal történik! És ha elhiszed, hogy a rossz dolgok csak időlegesek és az élet alapvetően gyönyörű, akkor az okokban is meglátod az értelmet. Lehet, hogy nem akkor, amikor szembejön, de később, mikor szükséged lesz rá, hogy értsd, akkor érteni fogod. Ha felkészültél, hogy tovább lépj, hogy új szakaszt kezdj, minden ok és tett értelmet nyer. Bármit tettél, vagy tettek veled, egy célja volt: hogy teljes ember legyél. Ember, aki már nevetett és sírt, szenvedett és örült, hibázott és nyert. Mert mindent meg kell élni. A naplementét akkor tudod igazán értékelni, ha átéltél már hatalmas viharokat is. Az élet alapja a szépség. Egy mosoly szépsége, egy könnycsepp szépsége, egy érzés szépsége. A hibák mögött ott áll az újrakezdés szépsége. Amíg hiszel az emberi lélek szépségében, addig élsz, addig életben tartjuk egymást! Egy érintésben meglelheted a szeretet szépségét. A legfontosabb dolog, hogy hidd el, az élet soha nem veszhet el számodra. Higgy az emberekben, akkor is, ha úgy érzed, már nincs okod rá!

-andean-

„Minden feltételhez kötött. Csak nem mindig látod a feltételeket.”

 Ez talált, süllyedt. Vajon létezik feltétel nélküli szeretet? Mindenki azt mondja, az az igazi barátság, amiben nincsenek feltételek. Ahol úgy fogadjuk el a másikat, ahogy van. De vajon hiszünk is benne, vagy csak hinni akarunk? És vajon miért akarunk, vagy hiszünk benne? Mert úgy gondoljuk, hogy létezik, vagy mert kényelmes hinni benne. Hisz, ha hiszünk benne, az azt is jelenthetné, hogy akármit megtehetünk a feltétel nélküliség jegyében. Hisz úgy is szeretnek. Vagy ez nem így működik? Szerintem nem. Feltételek kellenek. Nem olyan, hogy „ha szeretsz, szeretlek”, vagy hogy „ha megteszed ezt, megteszem azt” és így tovább…..de bizonyos határok kellenek minden kapcsolatban. Soha nem tehetünk azt a másikkal, amit akarunk, csak azért, mert előrébb vagyunk a sorban. Sőt….Csak azt tehetjük meg a másikkal, amit magunkkal is megtennénk. Nem várhatunk el irreális dolgokat, de az sem lehet jó megoldás, hogy elég a tudat, hogy barátok vagyunk. A dolgokért tenni kell! És nem beszélni róla, nem folyamatosan emlékeztetni, hanem érezni, mikor kell előbújni a sorból, mert nem állhatunk folyamatosan elöl, elfoglalva mások előtt minden helyet. Teret kell adni, és a távolból figyelni….és ha megérzed mikor kell előjönni, akkor megtetted, amit tehetsz. Mert a legfontosabb feltétel, amit ha bevallunk, ha nem, az az, hogy legyen mellettünk a barátunk, mikor szükségünk van rá. A feltétel, hogy szükségünk legyen egymásra….feltétel nélkül.

-andean-

Haikuk

Bolyongó lélek
az élet keresztútján.
Zöld jelzésre vár...

-------------------------

Ha tudnám, hogy
utolsó lélegzetem
leszel, nem félnék...

-------------------------

EMBER

Csak nyerni akar.
Már rég elfelejtette,
milyen játszani...

-------------------------

Tested egyetlen
érintése, életem
szimfóniája.

-------------------------

EMBER II.

Szeret és gyűlöl,
éltet és temet, s mindent
egy percben tehet...

-------------------------

Megváltani a
világot, önmagadban
kell elkezdened

-------------------------

Karcos üvegen
keresztül, a világ torz
fájdalom-metszet

------------------------

Szivárvány

Napfény és eső
násztáncának, az égre
festett lábnyoma

------------------------

Szabadulna a
szív, de bordáim rácsa
örök fogság már...

------------------------

Egy nyelven szóltunk,
de nem értettük egymást,
Bábellé lettünk...

-------------------------

Sok fajta rím, de
benned összecseng, ezer
dala a létnek...

-------------------------

Ha megtanulnánk
hallani, még a csend is
üzenne nekünk...

Ha megtanulnánk
látni, egy másik világ
nézne vissza ránk...

Ha megtanulnánk
járni, követnünk kéne
saját életünk...

Ha megtanulnánk
érezni, hangok, fények,
utak nyílnának...

------------------------

EMBER III.

Magába zárva,
Bőrébe csavarva él,
Álmai foglya...

------------------------

Könnyeid tava
oly mély, belesétálok,
s benne elveszek...

-----------------------

Könnyedből formált
arcod, örökre szívem
fájdalmát mossa...

Egyszer minden fény elhalványul, egyszer minden hang elhalkul, egyszer minden érzés elcsitul…..és mi marad akkor? Mikor véget ér a csillogás, mikor véget ér a zene, mikor véget ér a pezsgés, mi tartja ébren a lelkeket? Mi az, ami azt mondja, menj tovább?
Most csend van, nem hallok mást, csak óra monoton ütéseit, és a szívem vele dobbanó ritmusát. A világ nyugodni tért, és már nem űzi a bennem szunnyadó fenevadat, mely lelkemből táplálkozik. Pihennék….de a gondolat lüktetni kezd és új kérdéseket tesz fel fáradó testemnek. Mire jó a pillanatnyi mámor, a pillanatnyi öncsalás?
Vajon a lélek tudja, hogy nincs biztonságban, csak arra a pár percre, míg a test engedi?
Vajon a test tudja, hogy a lélek élteti? Vajon az ember tudja, hogy nem ő az úr?
Nem tudom….csak abban vagyok biztos, hogy a reggel elmossa az éjszaka bűneit, melyek nem is bűnök, inkább egy utat kereső lélek testi ösvényei. Vagy örvényei…..

Mikor elindultam az úton, nem láttam mást csak a sötét eget. A vihar tépte szívemet, a villámok csak a fák kísérteties körvonalait rajzolták körbe, és egyre nagyobb félelmet ébresztettek bennem. A mellettem elsuhanó árnyak halk sikollyal hagyták le fáradt testem, melyben nem éreztem mást, csak ordítva suttogó magányt. Azt hittem a sötétség örökké tart majd, és a szél darabokra szaggatja a világom legkisebb szegletét is, ahol még élt a fény. Elbújtam, és egy bokor aljában könyörögtem a megváltó napfényért, mely felszárítja a szakadó esőként hulló könnyeimet, melyek lelkemből mosták ki a fájdalmat.
Így éltem…Aztán egy nap valaki megállt velem szemben, belenézett a szemembe, és összegyűjtötte tenyerében könnyeimet. És a könnyek tükrében megpillanthattam a fejem felett élő csillagokat. Akkor vettem észre, hogy már nem süvít az orkán, és a fényszigetek világításában a fák egymásba fonódva alszanak. Már csak bennem tombolt a vihar.
De az égbolt fényvándorai üzentek nekem. Lassan bennem is elül a szél, és nem tépi már szívemet, csak csendben ringatja.
Körülnéztem, és láttam, hogy a bokrok aljában sok ember él a félelmeibe zárva. Szeretném összegyűjteni a könnyeiket, hogy tükrében ők is megláthassák: az ég nyugodt, és szeretné ölébe venni gyermekét.

Hallgattam a madarak énekét, figyeltem a táncukat és ekkor hirtelen rádöbbentem....számodra én voltam a madár, nekem pedig Te. Ezért nem értettük egymást. És ami az elején még gyönyörű ének, az lehet, hogy egy idő után már elviselhetetlen hangzavar. Erre most jöttem rá, mikor úgy éreztem, végre mindketten "madarak" lettünk. Ez alkalommal egymásnak daloltunk és ez alkalommal tiszta hangon szóltunk a másikhoz. Mert sok millió ember közül is csak az érti meg a másikat, aki ugyanazt a nyelvet beszéli. Nem nemzetiség szerint, hanem ugyanazt az EMBERnyelvet. Ezért nem tudunk beszélni az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal; mert nem értjük egymás lelkének a szavait. De ezért nem tudunk beszélni az emberekkel sem. Mert halljuk őket, de nem értjük. Pedig ugyanazt a dallamot tudjuk, csak félünk elénekelni.
Mi végre megtettük. És most nem voltak hamis hangok. Zene volt, nem zaj. És bár búcsúdal volt, de annak gyönyörű. Köszönöm.

Vannak puskáink, késeink, atomtölteteink és tökéletesen kiképzett hadseregeink. De vajon melyik a legtökéletesebb fegyver? Mi viszi véghez a legteljesebb pusztítást? Az ember legnagyobb ellensége: a szavak. A többi már csak eszköz. Megsebezhetik a testet, de az a fájdalom csillapszik. Ám ha a lelked kezd el vérezni, azt a fájdalmat ezerszer erősebbnek érzed. És nem tudod bekötözni, nem kapsz rá gyógyszert, nincs tökéletes gyógyulás. 

Szavak….ölelnek és ölnek, simogatnak és ütnek, hívnak és üldöznek. Nem is tudjuk mekkora hatalom van a kezünkben. És nem is tudjuk, hogyan használjuk. Egy embert el lehet pusztítani „csak” szavakkal. Lehet, hogy nem fizikailag, de lelkileg mindenképp. És az rosszabb, mert hit és bizalom, szeretet és a másik iránt érzett alázat nélkül nem marad belőlünk más, csak gépiesen lélegző emberdarabok. Felelősségünk van. És nem csak a hozzánk közelállókkal szemben, hanem azzal az ismeretlennel szemben is, akivel tegnap néztél össze az utcán.  Mert csak így van értelme elvárni egy jobb világot.

Ahogy a hang simul a csend tenyerébe, úgy tapadt talpam az éjszaka által sötétre festett járda egyenetlenségéhez. Füleimen keresztül zene kúszott minden tagomba, érzékszerveimmel minden pillanatot szorosan átöleltem és lefényképeztem agyam eldugott albumába. Mikor kiléptem az ajtón és megérintett az álmoknak otthont adó óra rajtam átvillanó másodperce, testem éberebb volt, mint a hajnali szél. Elindultam és a zene üteme lépteimben visszhangzott. Nem láttam, csak éreztem az utat. A mellettem alvó fák illata útjelző táblaként vezetett. Kanyar, egyenes, balra átvág…kapu, ajtó, lépcső….És mire szemem megpillantotta az első madár szemében tükröződő Napot, már messze jártam a meleg fészket nyújtó otthontól. Megint elkezdődött egy nap…

Találtam egy igazgyöngyöt. Mentem, haladtam utamon, és néha sajnos már el is felejtettem, hogy minden kagyló őriz valamit. Némelyik megnyílik, és megmutatja kincsét, némelyik mélyen magába zárja, és elrejti. Nemrég a közelembe került egy kagyló, amely feltárult számomra, és most beragyogja az életemet. Hol eddig sötétség volt, ott láthatóak lettek a legkisebb szépségek is, mit eddig összegyűjtött a félhomály, feloszlatta a fény, mely hirtelen betört a mindennapjaimba, és remélem sokáig velem is marad.

Mert, amikor eszembe jut, hogy mi bújt el a szívemben, érzem a határtalan energiát, és szeretetet, ami belőle árad. Látom fenséges tartását és egyszerű tisztaságát. Sok ezer gyöngyhalász merül alá nap, mint nap a csodáért, és vannak, akik sohasem pillantják meg többé a Napot, mert életüket adják azért, amiért tényleg érdemes. A boldogság percéért, mikor rádöbbensz mit is ajándékoztak neked. Egy kagylót szétfeszíthetsz erőszakkal is, de akkor megsérted a benne rejlő gyöngyöt, ami sosem fog neked tisztán ragyogni. Őrizned kell a kagylót, ápolni és szeretni, bízni benne, hogy egy nap, mikor már megérdemelted, óvatosan kitáruljon, és beengedjen, hogy megtekinthesd féltve őrzött titkát. És utána sem ragadhatod el tőle azt, hisz a gyöngy ő maga, mely nélkül nem létezhet. Vigyázz hát minden kagylóra, mert csak így lelhetsz igazgyöngyre!