Egyszer minden fény elhalványul, egyszer minden hang elhalkul, egyszer minden érzés elcsitul…..és mi marad akkor? Mikor véget ér a csillogás, mikor véget ér a zene, mikor véget ér a pezsgés, mi tartja ébren a lelkeket? Mi az, ami azt mondja, menj tovább?
Most csend van, nem hallok mást, csak óra monoton ütéseit, és a szívem vele dobbanó ritmusát. A világ nyugodni tért, és már nem űzi a bennem szunnyadó fenevadat, mely lelkemből táplálkozik. Pihennék….de a gondolat lüktetni kezd és új kérdéseket tesz fel fáradó testemnek. Mire jó a pillanatnyi mámor, a pillanatnyi öncsalás?
Vajon a lélek tudja, hogy nincs biztonságban, csak arra a pár percre, míg a test engedi?
Vajon a test tudja, hogy a lélek élteti? Vajon az ember tudja, hogy nem ő az úr?
Nem tudom….csak abban vagyok biztos, hogy a reggel elmossa az éjszaka bűneit, melyek nem is bűnök, inkább egy utat kereső lélek testi ösvényei. Vagy örvényei…..