Kifelé bámultam az ablakon és miközben a vonat egyre jobban gyorsuló ütemét hallgattam, szinte észre sem vettem, ahogy a lopva közeledő félhomály lassan felemészti a maradék fényt. Behunytam a szemem és a következő pillanatban talán már aludtam is. Vagy nem álom volt a mellettünk elrohanó, aranyba öltözött fák halvány ringása? Nem tudom. Aztán hirtelen megálltunk és megláttam….ott állt, megingathatatlanul, miközben apró bíbortenyerek milliói ölelték körül. Felkúsztak rajta, betakarták és őrizték. A nap utolsó fénymorzsái átmosolyogtak a réseken, melyeket a levélpajzson találtak. Aztán megint elindultunk és magunk mögött hagytuk….de bennem megmaradt az ősz első emlékeként.