Végre eljött ez a nap is....ha semmi nem beszél bele, idén ma dolgozom utoljára....és legközelebb csak január 11.én húzok egyenruhát!!!! Jól jön a pihenés, a vasútmentes 2 hét....Tehát ma 13órakor leteszem a lantot és hazamegyek Győrbe karácsonyozni....mert a Jézuska egészségére inni kell.....

Gondoltam összegezni kéne az évet....de csak egy tegnapi mondat jutott az eszembe: „Kivettem a szívemet, hogy elférjen a májam.”....nem az alkohol miatt, hanem a „rosszmájúság” okán....és egy dolgot egész jól csináltam: Az ember az utolsó, akitől várok valami jót....szeretem az embereket, de már elfogadom magunkat olyannak, amilyenek vagyunk....kicsinyes, hazug, álszent porszemek....a kivétel úgyis elbukik.....ha nem, az az élet csodája lesz....De az tuti, hogy inkább leszek nyersen őszinte, mint kétszínűen kedves hazug....

Szerencsére idén is megtalált A KÖNYV.....Ayn Rand nevével nemrég ismerkedtem meg, de „Az Ősforrás” olyan könyv, ami tökéletes társadalom lenyomat....minden szereplő egy embertípus....és bár mindenki Howard Roark szeretne lenni, inkább vagyunk Peter Keating-ek, vagy ami rosszabb, Ellsworth Toohey-k......Mert a roarki mentalitás hősi és követni való, de kivitelezhetetlen a homo sapiensek között....De remélem egyszer találkozom a cáfolattal....

Az egyik mai újság címlapján x+20as betűmérettel ez állt: „DÁVID ELBUKOTT”.....hát nekem ez magas....egy ország második legjobb hangjának lenni 2008-ban, ez bukásnak számít?....nem tudok mást mondani, csak megint azt, a magyar felfogás beteg....brutálisan eredményközpontú társadalmunk van, ahol ha valaki második, elvárják, hogy azonnal kövessen el nyilvános harakirit...ez az ország soha nem is fog előrébb lépni addig, amíg csak a győzelem számít...

Nem tudom ki írta azt a cikket, de kívánom neki, hogy csak a második legboldogabb ember legyen a világon...akkor lehet rájön, hogy talán másodiknak lenni sem olyan rossz....

A mai Búcsúdal alatt elsírtam magam…. nekem Lakatos Krisztián volt a legjobb…. de ilyen az élet… nem mindig az nyer, aki megérdemli….mert ahogy azt egyszer s mindenkorra megtanultam: A korrekt, az nem a verseny szó szinonímája….

Csináltam délelőtt egy videót….

Lefoglaltam a szállást!!!!! A 30. születésnapomat Amszterdam utcáin fogom felejthetetlenné tenni....

Van Gogh és Heineken.....

Ez egy nagyon-nagyon felemás nap lett....sajnos kikaptunk.....de örök élményekkel lettem gazdagabb...

Kezdjük az elején....

Mikor megérkeztünk a sportcsarnokba, megakadt a szemem egy transzparensen.....”NE BÁNTSD A MAGYART!”.....ezen hirtelen nagyon elgondolkodtam, hogy vajon kinek szól?!....hiszen a csarnokban magyarok és dánok voltak....na már most, a magyar nem bántja a magyart, a dán meg úgysem tudja elolvasni....szóval így indult....aztán két sör és 45 perc múlva elkezdődött a meccs....

Jól indult, vezettünk már 8 góllal is.....aztán minden összeomlott.....és úgy dőlt össze a kártyavár, hogy az egész csapatot maga alá temette.....innen nehéz lesz felállni, de jövőhét vasárnapig meg kell tenni!!!!

Az örök emlék része pedig az a két kép, ami életem egyik álma volt....és valósággá lett.....Katja Nyberg és Gro Hammerseng....nagyon kedvesek és Katjának tényleg jó humora van.....

Ma belenéztem ebbe a „celeb vagyok” műsorba….elég is volt, amit láttam….ez jutott róla eszembe:

„A tiszteletet nem kierőszakolni, hanem megszolgálni kell.” (Gracián)

Mindenki másképp gondolkodik a tiszteletről, nekem az a véleményem, hogy az eredményeket el kell ismerni, de a tisztelet az emberé….nem azé, amit elért, hanem ahogy utána viselkedik….Lehet valaki nagyon sikeres, ha emberként megbukik…. Én továbbra is azokat tisztelem, akiktől tanulhatok…nem azokat, akik „tanítanak”….

Ha megtehetném, elvonulnék pár évre a világ elől….hogy megismerhessem magamat….hogy megtudjam mire vagyok képes…..hogy a természet része legyek. De mi mai emberek elkényeztetettek vagyunk, és azt hisszük, ez jár is nekünk. Használjuk a földet, a vizet, a levegőt, az állatokat és növényeket, mintha minden a miénk lenne, és minden miattunk lenne. Van lakásom, állásom, étel az asztalomon, családom, barátaim…..mégis azt érzem, el kéne indulnom….és nem egy másik civilizált társadalomba, hanem távol minden emberi kézjegytől, mert mi már a szentjánosbogár szépségét is watt-ban mérjük…..

Ezzel kapcsolatban olvastam ezt egy könyvben és jobban nem is fejezhetné ki, mit szeretnék:

„Megszületett bennem a természeti táj belső megfelelője. Az utak, amelyeket bejártam, nemcsak a dombok és mocsarak közé vezettek, hanem az én bensőmbe is. Ahogy a lábam előtt heverő dolgokat tanulmányoztam, olvastam és gondolkodtam, az egyfajta felfedezőút lett önmagamba és a tájba. Idővel ez a kettő eggyé vált bennem. Mintha valami elemi létezés bontakozna ki az ősi talajból, olyan koncentrált erővel ébredt bennem szenvedélyes és rendületlen sóvárgás – hogy örökre félretegyem a gondolkodást és minden bajt, ami belőle ered, és csak a közvetlen, kutató kíváncsiság maradjon meg. Hogy elinduljak az ösvényen és ne nézzek vissza. Akár gyalog, akár hótalpon vagy szánon, be a nyári dombok késői, fagyos árnyai közé – egy keskeny csapás, a nyomok a hóban majd megmutatják, hogy merre mentem. Aztán találjon meg a többi ember, ha tud.” (John Haines)

Tekintetem falként körbezárták, és egyetlen kiutat hagytak szemeimnek, melyeken keresztül belém fészkelte magát az éj. A fák sárga lepellel borították az égboltot, és köztük próbált utat törni egy-egy felvillanó csillag halvány fénye. Nem volt ragyogás, nem volt tisztaság; a magasban piszkos felhők szerették volna elüldözni a Holdat és társait, ám ők kitartóan harcoltak és néha sikerült győztesen átjutniuk a rájuk telepedő takarón. Így ültem percekig, figyeltem az eget, és közben a zene járta át fáradt tagjaimat. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy amíg felfelé nézek, sikerül teljesen kizárnom a világot. Addig nem érzékelek semmit, csak teljes egyszerűséget és szimpla harmóniát. De közben rájöttem, hogy fázom, így indulnom kellett tovább. És akkor arra gondoltam; vajon azért nem tudunk egyszerűen, harmóniában élni, mert közben fázunk? Mert a valóság abban a pillanatban megdermeszt, ahogy megpróbálnál csak ülni és nézni a csillagokat? Mert a látható életen nem jut át az éjszaka vagy a nappal ragyogása, csak egy-egy pillantra? És mégis ezekért a pillanatokért érdemes ülni, fázni és várni, hogy átláthass a fák lombfalán, egészen fel az égig.

Kiskirályok….kik ők? Akik úgy dobálóznak az emberekkel, mintha cirkuszi bambuszok lennének. Leesett?...nem baj….van másik. Érzik ők egyáltalán a tetteik súlyát, a szavaik hatását? Az élet kiskirályai miatt tartunk ott, ahol most áll az ország. Ahogy sétálok az utcán figyelem az embereket. Istenem, nagyon sok szomorú, megtört arcot látok. Mindegyik egy történet, de mindegyik EGY történet. Változatni kellene, de nem mernek, nem tudnak, és ezt könyörtelenül kihasználják, azok, akik belőlük élnek. Mert amíg van állásod, amíg ételt tudsz tenni az asztalra, amíg van tető a fejed felett, addig legyél érte hálás. Akkor is, ha több mocskot már nem tudnak lenyeletni veled? Akkor is, ha a szarban már rég nem tükröződik a nap? Akkor is, ha egy számmal billogozott gép vagy csupán?

És miért? Mert vannak, akiknek még soha nem kellett feltenni a kérdést: Befizessem a számlát, vagy enni vegyek a családomnak? Ezek az emberek, akik nap, mint nap rendelkeznek feletted, ítélkeznek rólad, és lassan a légzésszámodat is megszabják, soha nem lesznek EMBEREK. Ezek csak a profitot látják benned, és ha ne adj isten megsérted a büszkeségüket, azzal, hogy láthatóvá válsz, hogy észre kell venniük, hogy problémát okozol nekik….nos, akkor a legkisebb szívfájdalom nélkül taposnak rád, és pöckölnek odébb, mert hát van másik….amíg kiskirályok vannak, hatalmas önérzettel, addig mi csak veszíthetünk…

Ma meglátogattam a gázművek panaszirodájának kihelyezett tagozatát…. Egy élmény volt….előrelátó voltam, és vittem magammal könyvet, hogy az ott eltöltendő fél élet alatt ne unatkozzak….de nem volt mindenki ilyen ügyes, okos (és főleg szerény)…..próbálkoztam kizárni a külső hanghatásokat, de néha azt vettem észre, hogy ugyanazt a mondatot igyekszem felfogni kb. 3 perce….mert egy ilyen kirándulás tapasztalatokkal jár ám….rájöttem, hogy a türelmem utolsó morzsáit majdnem 2 óra után csipegették  csak fel a sorstársak….ugyanis nem a várakozás volt a legdurvább….a csoportos foglalkozáson résztvevő humanoidok nagyobb kihívás elé állítják az embert….ha tehetnék ostorral ütnék az asztal túloldalán ülő ügyintézkedőnéniket, és egész nap étlen-szomjan, katéteren tartanák….volt egy „rohadtfontosvagyoknéni”, aki különösen belopta magát a szívembe, és kényszert érezve, ezt el is mondtam neki….folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő „nem szórakozásból van itt, miért ilyen lassúak?, mi az, hogy pár perc szünetet tartanak?”….na ekkor szakadt el az értelmemet hozzám kötő cérna, és megkérdeztem tőle, hogy ő szokott-e esetleg WC-re járni?....nem nézett rám barátságosan, úgyhogy nem hívtam meg kávézni…de megjegyeztem, hogy az ügyintézkedőnénik sem poénból vannak itt reggel 8tól délután 2ig….na ez sem az volt, amire várt, így be is fejeztük a dumcsit…szerencsére pont behívtak, és 10 perc alatt végeztem is….kifelé azért még szép hangosan elköszöntem a rohadtfontosvagyoknénitől, mert az anyukám így tanított….aztán hazáig röhögtem rajta…mert köcsög vagyok…

Van még olyan ember, aki hisz ebben a világban? Szerintem nincs. Mindenki csak próbál túlélni. Mindenki csak azt hajtogatja: „Ez egy ilyen világ.”, „Ilyenek vagyunk.”, „Ne várj jót senkitől.”….De miért ne???? Mióta lett ez egy videojáték, ahol tudattalan, agyatlan testekként rohanunk egy napból a másikba? Reggelente már gyűlölöm, ha ki kell nyitnom a szemem, és elkezdeni egy új napot. Újra és újra megpróbálom, újra és újra keresek valami szépet az életben, de meddig tudja magát átverni az ember? Csak mondogatjuk a jól betanult szövegünket, és azt hisszük ezzel mindent megmagyarázunk. Hát nem! A világ olyan, amilyenné mi tesszük, mi olyanok vagyunk, amilyennek mi akarjuk. Miért akar valaki merő szórakozásból ártani a másiknak? Ez az, amit soha nem fogok megérteni. És már nem tudom magam sokáig átverni….

Még mindig pörgött. Már legalább öt pillanat telt el azóta, hogy leesett, de még mindig nem volt hajlandó megmutatni egyik oldalát sem. Csak csökönyösen forgott tovább, mintegy dacolva a fizika törvényeivel, hogy egyszer majd csak eldől.
- Mi lesz, ha egyik sem?
- Olyan nincs.
- De, mi van, ha mégis?
- Nem tudom. Erre nem gondoltam.
- Megpróbáljuk még egyszer?
- Lehet.
- De mi van, ha ez jelent valamit?
- Nem tudom. Mit jelenthet?
- Ki tudja…
Figyeltük tovább, de éreztük, hogy felesleges reménykedni, ez már nem fog megállni. Nem értettük, hisz ez lehetetlen. Hogyan kapunk így választ a kimondatlan kérdéseinkre? Ki írja át ponttá a bennünk dübörgő kérdőjelet?
Hirtelen megállt. De talpon maradt. Nem felelt. Tehát nincs megoldása… Pörgetheted, forgathatod, neki is csak kérdései vannak.

Ahogy ott ült és láttam a szemében gyűlő könnycseppeket, szerettem volna átölelni és megvigasztalni, hogy minden rendben lesz. De nem tudtam megmozdulni, nem tudtam mit mondani, mert én sem éreztem azt, hogy minden rendben lesz. Teljesen tehetetlennek érzem magam, és csak egyben vagyok biztos: rettenetesen tisztelem az erejét. Azt az erőt, amivel képes végig élni a napokat, miközben egy számára fontos és szeretett ember végképp elveszíti önmagát. És tisztelem azt a hihetetlen akaraterőt, ami minden reggel kell ahhoz, hogy megint elkezdje a napot. Ha tehetném, nekiadnám a világ minden szeretetét és csodáját, mert tudom, hogy jó helyre kerülne. Néha el sem tudjuk képzelni mi zajlik a közvetlen közelünkben élő emberek szívében, lelkében. És néha sajnos a külsőségekből, az elképzelt életekből mondunk ítéletet, anélkül, hogy vennénk a fáradtságot látni, nemcsak nézni.

„I came into this world, not chiefly to make this a good place to live in, but to live in it, be it good or bad. – Nem azért jöttem a világra, hogy elsősorban jó hellyé tegyem az élethez, hanem hogy éljem, legyen jó vagy rossz.” (Thoreau)

Ez az. Megértettem. Itt a pillanat, mikor fel kell ismernem, hogy mi az, amin változtathatok és mi az, ami engem változtat meg. Mert nem a dolgok változnak, hanem mi magunk. Elég volt a tömeg szerepből, de ez nem azt jelenti, hogy egy olyan harcba kezdek, ami felesleges. És nem azért felesleges, mert feladom, hanem mert túlnőttem rajta. Ha hagyod, hogy elszakadj azoktól a láncoktól, melyek hozzád kötik a rossz dolgokat, rádöbbensz, hogy repülni tudsz. Nem leszel kevesebb, ha nem lépsz be a ringbe, hanem kintről figyeled, és kivárod az időd. Élj, szeress, nevess, sírj, örülj, szenvedj….mert minden a tiéd, de csak addig, amíg te akarod…hisz minden érzésedet te irányítod. És én most azt mondom, elég volt, félreteszem a haragot és a csalódottságot, mert csak engem gyengít, nem az okozóját…ÉN ÉLNI FOGOK!

Mit tehet az ember, ha azt veszik el tőle, amit szeretett a munkájában? A hitet és a bizalmat az emberekben, a kollégáiban és úgy általában mindenben. Mit tehet az ember, ha hirtelen teljesen üresnek érzi magát, és úgy gondolja, elég volt a harcból, mert felesleges?

Tudom, egy munkahely sem tökéletes….de azért valamit csak szeretnünk kell benne, ha csináljuk. Én legalábbis szerettem benne dolgokat. De ez abban a pillanatban elszállt, mikor rádöbbentem, hogy mostantól folyamatos harc lesz az életem, hacsak nem hódolok be. Arra pedig képtelen vagyok. Ami itt és mindenhol folyik, az az emberek totális megalázása és semmibevétele. Mert már nagyon régóta egy stratégia van: „Oszd meg és uralkodj.” ….ugraszd össze az embereket, tartsd őket félelemben, és mindent megtehetsz velük. Nincs annál könnyebb, mint azt hajtogatni, hogy „változz meg, alkalmazkodj, vagy mehetsz”. De mit jelent „megváltozni”, „alkalmazkodni”? Azt hogy benyelek mindent, és fényesre polírozom a hátsó felüket? Mert itt csak az a fasza gyerek, aki nem beszél, nem hall, nem lát, csak bólogat mindenre, amit mondanak neki; aki jól nevelt zombi módjára együtt halad a többiekkel és kántálja a napi előírt mondókát. Mert ami ide kell, az az arctalan, nemtelen, saját személyiséggel nem rendelkező tömeg. Ha van saját véleményed, ne adj Isten még ki is mondod, akkor nemkívánatos személynek minősítenek és egy utolsó sz*r alak leszel. És nem a munkád miatt…azt elvégezheted akármilyen jól…úgysem leszel soha elég jó…

Miért? Mert mindig azoktól kell megszabadulni, azoknak a hitét kell elvenni, akik még bíztak a változásban. De most úgy érzem, feladom. Behódolni soha nem fogok, de a teljes érdektelenség és utálat már itt van.

Úgy érzem, csordultig tele a szívem és dübörög a lelkem. A mai nap annyi jót és élményt adott, hogy most, ahogy itt ülök - tejet szürcsölgetve – zene nélkül is hallom a dallamokat. És rájöttem, hogy mostanában ez hiányzott. Hagytam, hogy túlságosan komolyan vegyem az életet. És elfelejtettem ÉLNI. Elfelejtettem meghallani a zenét, megszagolni a virágot és elfelejtettem megengedni, hogy érezzek. Mentem, dolgoztam, tapostam a mindennapokat és közben megvontam magamtól azt, ami mindig is életben tartott: a lelkesedést. De bármilyen szar az élet néha, nem szabad elfelejtenem: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim!”

az örök Rádiós

Elfáradtam…

Úgy érzem, kicsit belefáradtam az emberekbe. Túl sokat vállaltam és csak későn vettem észre, hogy kiürültem. Nyugalomra van szükségem. Egy kis szobára, ahol nincs más csak halk zene és belső csend. Ahol nem tombol az agyam, ahol nem vesztem el önmagam. Hangozhat önző dolognak, de már nem tudok több problémát magamra venni. Nem tudok több embernek vállat nyújtani. Kiégtem és fel kéne töltődnöm. Amikor az ember a legjobban nevet, lehet hogy akkor a leghangosabb odabent a sírás, és csak nem akarja hallani, ezért nevet. Úgy döntöttem nem nevetek tovább, inkább hagyom a belsőt érvényesülni, hogy aztán visszataláljak magamhoz. De ehhez az kell, hogy eltávolodjam másoktól. Nyugalmat szeretnék.

Arcán nem a megnyert erkölcsi játszma győztes mosolya látszott, hanem az elvesztett illúziók miatti fájdalom csendes szenvedése. Szívében nem az önmagát ünneplő nyertes dobbanás verte az ütemet, hanem egy egyre halványuló arc utolsó lélegzeteinek óvatos suttogásai. Lehet egyszerre gyönyörű zene és iszonyatos hangzavar belül? Vajon kihallani-e a kristálytiszta hangokat a disszonánsból? Mi erősebb, az alig megpendített húr lélekig hatoló hangja, vagy a nagy gyakorlattal kezelt hangszer üres harsogása? Azt hiszem, tudom a válaszokat, csak fel kellett tennem a kérdéseket. A halvány eső simogató érintése többet ér, mint a hazug szív millió szava. És az első tavaszi napfény bátortalan fellobbanása arcodon, többet hordoz, mint minden, aranynak eladott rozsdás és értéktelen ígéret. A kapott és elvesztett hit közül az az erősebb, amelyik a jövő üzenetét suttogja a füledbe. Amelyik a múlt porát hordozza magán, azt hagyni kell, hogy elfújja hajnali szél.

Ma hitet és csalódást is kaptam az emberektől.
Délben volt egy órám Bécsben és beültem egy kávézóba, hogy igyak egy koffein-bombát, amit ébren tart. Volt ott egy idősebb bácsi, aki pont akkor indult, mikor én odaértem. Köszöntünk egymásnak és ő elment, én meg elkezdtem olvasni. Körülbelül 5 perc telt el, mikor hirtelen visszajött, elém állt és átnyújtott egy szál rózsát. Nem mondott semmi mást, csak annyit: „Legyen szép napja.”, majd kisétált. Ledöbbentem és esküszöm könnyes lett a szemem. Tényleg széppé tette a napomat. És nem a rózsa, hanem az emberi gesztus miatt. Most sem értem, hogy miért kaptam a virágot, de ha ránézek, boldogság önt el. Soha nem gondoltam, hogy egy teljesen idegen ember ad hitet az emberekhez. Többet ad, mint valaki, akit „barátnak” hitt az ember. Valaki, aki arról papol, hogy milyen fontos a szeretet és közben ő maga sem tudja, hogy mi is az. Ma rájöttem, hogy egy először és talán utoljára látott ember képes többet adni, mint, valaki, akit évek óta „ismerünk”. Számomra az a rózsa egy új hitet jelent. És egy mosolyt, mely szép emlék.

Érezted már azt, hogy fuldokolsz? Mintha levegő nélkül sétálnál egy vákuum-mezőn, ahol hiába próbálsz apró oxigén-molekulákat juttatni a tüdődbe, egyszerűen nem megy. És nem tudod, hogy miért. Hisz az ég tökéletes kék, a fű tökéletes zöld, és valahogy mégis minden olyan törött. Csak éppen nem tudod, hogy mi és hol. Belülről szúr a törött rész, ki akar szakadni testedből, de nem tud és ezért ezer meg ezer véres sebet ejt mindenkin. Mikor a fájdalmat felszínrehozó patak sem bír eleredni, pedig minden porcikád érzi, hogy a gát lassan összeomlik, mikor a tehetetlenség akkorára nő, hogy nem enged ki a saját burkodból, mikor a legértékesebb szavak is csak üres szólamok, akkor mit lehet tenni? Mikor egy rossz szó a halálos ítéletet hordozza, mikor egy mosolyért életedet adnád, mikor a függöny mögül napokig ki sem látsz, akkor hol, kiben a megoldás? Mert ha bennem van, azt hiszem most nagyon elvesztettem. De igyekszem visszatalálni a napfényre és megragasztani a törött részeket. Csak még nem tudom, hol kezdjem.

Az élet ezer pompájával mit kezd, ki a díszletben színvakként bolyong? Az érzések palettáján nem találja a megfelelő árnyalatokat, hisz neki csak a sötét és a világos létezik. Számára a tiszta kék égen látható felhő nem jelent végtelen tengeren úszó magányos hajót, mely kikötőt keres az emberekben. A hegyek mögé bújó Nap, nem az elköszönő, narancssárga palástot maga mögött húzó királynő, mely cinkosan int, mielőtt végleg nyugovóra tér. Ha lelkedből kizárod a színeket, az életedet dobod el. Ha nem látod meg a festőt a mindennapjaidban, aki ecsetet ad a kezedbe, hogy kiszínezd azt, akkor színvakként hagyod, hogy a szíved elsorvadjon a lüktetés nélkül. Színek, ízek, érintések….életünk másodpercei, melyekből felépülünk, melyek csontjaink , vérünk, gondolataink téglái, melyek nélkül szélfútta, ingatag, kötelék nélküli sátrak lennék. De ha belénk költözik valami, valaki, ha értelemmel tölti fel a lebegő ballasztot, ha meglátjuk a felhőt és a cinkos mosolyt, akkor elkezdhetünk festeni és ki tudja, talán életünk remekműve lehet.

Ígéretek. Vajon milyen helyet foglalnak el az értékrendünkben? Kinek mennyire fontosak? Miről árulkodnak? Ígéretek betartása. Lehet-e ez az emberi kapcsolatok építője, vagy rombolója? Vannak kis és nagy, elhamarkodott és átgondolt, örök és elhomályosult ígéretek. De két ember közt milyen hatása van az ígérteknek?

Az emberek falakkal veszik körül magukat, melyeken nemhogy átmenni, átlátni sem engednek senkit. Aztán időről-időre jön valaki, akit megpróbálnának átcsempészni, hogy aztán az belülről talán lerombolja a bástyákat. És itt jön képbe a bizalom. Mert nem engedünk magunkhoz senki mást, csak akiben megbízunk. De a bizalmat fel kell építeni. Hogyan? Erre azt hiszem a legjobb példa a Kishercegben van. Ahogy a róka és a Kisherceg kapcsolata alakul, úgy kerülünk mi is egyre közelebb a másikhoz. És nagyon fontosak a megszokások. Ha valakitől azt szokod meg, hogy pontos, lehetőségeihez mérten betartja az ígéreteit, de legalábbis tudod a miérteket, annak könnyebben mutatod meg a kiskaput magadhoz. De ha valaki már a legapróbb lépéseknél megbotlik, akkor az ember egy ideig vár, hisz és reménykedik - mert hát végsősoron mindannyian szeretnénk valakit, akiben bízhatunk -, ám egy idő után elfárad, hogy ő maga keressen a másiknak mentséget. Vannak ígéretek, melyek betartása akadályokba ütközik, de a másik fél tájékoztatása nem töri meg a bizalmat. Ám amikor kétségek közt hagyják az embert, az több, mint fájó, az elkerülhetetlenül kérdéseket feszeget. Vajon az a kapcsolat őszinte-e? Számomra egy ember viszonyulása az apró ígéretekhez sokkal többet mond, mint a nagy lángolás és kinyilatkoztatás. Csendben elnyerni valaki bizalmát, ez fontosabb.

Szavakkal szeretni. Azt mindenki tud. Tettekkel szeretni. Ez az ami számít

Vajon ha addig vársz, míg szemedben
Ellobban a gyertyafény,
Lesz-e, ki majd új tüzet gyújt neked,

Ki új útra indítja elfáradt tested,
Ki nem mást keres lényedben,
Csak azt, ki benned lehet.

Ki tenyerében őrizné kezedet,
Mikor a következő lélegzet is nehéz,
Ki, ha tehetné, élne helyetted,
Mikor szíve minden mosolya kevés.

Hittem és csalódtam, szerettem és gyűlöltem, mertem és megfutamodtam…vártam és léptem…ez az év tele volt érzésekkel és tettekkel...
Új emberek, új érzések, új helyek és a régi én....most végre összefutottak...és végre szóba is álltak egymással. Eddig is látták egymást, de egy halvány összenézés után mindig továbbsodort az általam kreált "nagysúlyú" élet. Ám idén valami történt. Megálltam. És nem fordítottam el a fejem, hanem mélyen a szemébe néztem és úgy döntöttem, teret adok a változásnak. Így történt, hogy már nem megyek neki fejjel a villanyoszlopnak - mert a földet nézem -, hanem kikerülöm és közben az utat figyelem. Már nem nézek annyit hátra, mert bár mögöttem is van élet, de az előttem lévőbe több a beleszólásom. Hisz változtatni csak azon tudok. A legbiztosabb döntésem, hogy elegem van abból, hogy azt játszam, amit várnak tőlem. Nem, elég volt az önmagát okoló, saját háta mögé bújó, mindent elnéző szerepből. Nem főszerep kell, de egy tisztességes karakter-szerepre benevezek. Nem ígérhetek mást, csak őszinteséget és 100%ig önmagát adó embert. Aki voltam, az vagyok most is, csak már hiszek is abban az emberben, aki bennem él. És köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is megbántott és belém rúgott, mert ők adták a legnagyobb erőt ehhez a változáshoz. Természetesen a barátaim is bebizonyították, hogy barátok, mert egy embert a változás közben a legnehezebb elviselni, de ők kitartottak.
Sok olyan könyvet, zenét, filmet találtam ebben az évben, ami megérintett. Új írókat, új hangokat és új képeket fedeztem fel. Kint és bent. Tisza Kata lehengerlő stílusa indította az évet, és Lin Yutang nyugodt bölcsessége hűtött le, mikor már túlhevültem volna. Az év végén pedig Van Gogh levelei adnak gyönyörű gondolatokat. Mert nincs szebb este, mint mikor meggyújtom a gyertyákat, elindítok egy cd-t, töltök egy pohát bort és elkezdek olvasni annak az embernek a lelkében, akit a saját lelkemben érzek.
És természetesen van még valami, ami nélkül félember lennék: az írás. A szavak megnyugtató, felpörgető, vigasztaló és új utat mutató ritmusa az, amire ver a szívem, ami pumpálja belém az életet, enged szeretni és szeretve lenni.