Ahogy ott ült és láttam a szemében gyűlő könnycseppeket, szerettem volna átölelni és megvigasztalni, hogy minden rendben lesz. De nem tudtam megmozdulni, nem tudtam mit mondani, mert én sem éreztem azt, hogy minden rendben lesz. Teljesen tehetetlennek érzem magam, és csak egyben vagyok biztos: rettenetesen tisztelem az erejét. Azt az erőt, amivel képes végig élni a napokat, miközben egy számára fontos és szeretett ember végképp elveszíti önmagát. És tisztelem azt a hihetetlen akaraterőt, ami minden reggel kell ahhoz, hogy megint elkezdje a napot. Ha tehetném, nekiadnám a világ minden szeretetét és csodáját, mert tudom, hogy jó helyre kerülne. Néha el sem tudjuk képzelni mi zajlik a közvetlen közelünkben élő emberek szívében, lelkében. És néha sajnos a külsőségekből, az elképzelt életekből mondunk ítéletet, anélkül, hogy vennénk a fáradtságot látni, nemcsak nézni.