Ha megtehetném, elvonulnék pár évre a világ elől….hogy megismerhessem magamat….hogy megtudjam mire vagyok képes…..hogy a természet része legyek. De mi mai emberek elkényeztetettek vagyunk, és azt hisszük, ez jár is nekünk. Használjuk a földet, a vizet, a levegőt, az állatokat és növényeket, mintha minden a miénk lenne, és minden miattunk lenne. Van lakásom, állásom, étel az asztalomon, családom, barátaim…..mégis azt érzem, el kéne indulnom….és nem egy másik civilizált társadalomba, hanem távol minden emberi kézjegytől, mert mi már a szentjánosbogár szépségét is watt-ban mérjük…..

Ezzel kapcsolatban olvastam ezt egy könyvben és jobban nem is fejezhetné ki, mit szeretnék:

„Megszületett bennem a természeti táj belső megfelelője. Az utak, amelyeket bejártam, nemcsak a dombok és mocsarak közé vezettek, hanem az én bensőmbe is. Ahogy a lábam előtt heverő dolgokat tanulmányoztam, olvastam és gondolkodtam, az egyfajta felfedezőút lett önmagamba és a tájba. Idővel ez a kettő eggyé vált bennem. Mintha valami elemi létezés bontakozna ki az ősi talajból, olyan koncentrált erővel ébredt bennem szenvedélyes és rendületlen sóvárgás – hogy örökre félretegyem a gondolkodást és minden bajt, ami belőle ered, és csak a közvetlen, kutató kíváncsiság maradjon meg. Hogy elinduljak az ösvényen és ne nézzek vissza. Akár gyalog, akár hótalpon vagy szánon, be a nyári dombok késői, fagyos árnyai közé – egy keskeny csapás, a nyomok a hóban majd megmutatják, hogy merre mentem. Aztán találjon meg a többi ember, ha tud.” (John Haines)