Mikor elindultam az úton, nem láttam mást csak a sötét eget. A vihar tépte szívemet, a villámok csak a fák kísérteties körvonalait rajzolták körbe, és egyre nagyobb félelmet ébresztettek bennem. A mellettem elsuhanó árnyak halk sikollyal hagyták le fáradt testem, melyben nem éreztem mást, csak ordítva suttogó magányt. Azt hittem a sötétség örökké tart majd, és a szél darabokra szaggatja a világom legkisebb szegletét is, ahol még élt a fény. Elbújtam, és egy bokor aljában könyörögtem a megváltó napfényért, mely felszárítja a szakadó esőként hulló könnyeimet, melyek lelkemből mosták ki a fájdalmat.
Így éltem…Aztán egy nap valaki megállt velem szemben, belenézett a szemembe, és összegyűjtötte tenyerében könnyeimet. És a könnyek tükrében megpillanthattam a fejem felett élő csillagokat. Akkor vettem észre, hogy már nem süvít az orkán, és a fényszigetek világításában a fák egymásba fonódva alszanak. Már csak bennem tombolt a vihar.
De az égbolt fényvándorai üzentek nekem. Lassan bennem is elül a szél, és nem tépi már szívemet, csak csendben ringatja.
Körülnéztem, és láttam, hogy a bokrok aljában sok ember él a félelmeibe zárva. Szeretném összegyűjteni a könnyeiket, hogy tükrében ők is megláthassák: az ég nyugodt, és szeretné ölébe venni gyermekét.