A felhők csendben gyülekeztek. Nem zavarták magányos sétámat, inkább vigyáztak rám és követték lépteimet az éjben. Amikor az első égi könnycsepp megérintette arcomat, vérem összemosódott vele. Lelkem vérzett és szemeimben tört utat magának, hogy a felszínre érve, a nyári hőség meleg lehelete szárítsa. A magam elé tartott ködön keresztül nem láttam semmit, csak mentem, amerre a sötétség vezetett. A könnyek lassan tisztára mosták a lábam alatt futó utat és ázott ruháim páncélként szorultak testemre. Egyre nehezebbek lettek a léptek, egyre jobban fájt minden lélegzet. Napfényre vágytam, szélcsendre és hogy felszáradjanak a égi könnyekkel egybeolvadó vércseppek, melyek az utca kövét mosták.