„Street Kings”… Hugh Laurie borosta és bot nélkül….körülbelül ennyi maradt meg a filmből. Semmi extra nincs a történetben, a korrupció van a középpontban, meg Keanu Reeves „szem nyitása”….a megvilágosodás előtt halomra lőtte a rosszfiúkat….utána meg a rendőröket….na puff…

„Rendition”, alias „Kiadatás” – na ha ez igaz, akkor nagy szarban van a világ. Akkor mindent, amit személyiségi jognak nevezhetünk, lehúzhatunk a klotyón. A „béke” és „megelőzés” nevében mindent lehet? Meddig mehetünk el, és vajon azok az emberek hogyan alszanak, akik úgy dobálóznak életekkel, mintha kislabda lenne?

„Philadelphia” – Örök film… ha egyszer láttad, soha nem felejted el! A könyv pedig minden nehéz pillanaton átsegít… „Odabent Andrew táncolt. Táncolt az életért, a zenéért, táncolt a szerelemért és a reményért. Ahogy a hangok egyre magasabban szárnyaltak, ő is egyre szabadabbnak érezte magát: leakasztotta az infúziós tasakot, és most már a halálért táncolt. Még nem készült fel rá, de a halál közeledett, valósággá, élete látható részévé vált. Újra feltette az áriát, és most már ő is énekelt: - Élj tovább!...Az élet én vagyok!...A szerelem vagyok!...”

„Martian Child” azaz „Fiú a Marsról” – John Cusack az egyik legjobb… és ahogy apává válik…nos több mint megható. Ez a film minden porcikámba belopta a szeretetet. Azt hiszem az utolsó mondatok mindent elmondanak a történetről.

„- Szerinted engem miért hagytak el?

- Mert...Mert hülyék voltak! Akárki engedett el...ők voltak a leghülyébb lények. Úgy értem olyan buták voltak...hogy nem látták ki volt az orruk előtt. Hogy nem láthatták milyen különleges vagy...milyen nagy a szíved? Én nem vagyok olyan okos, és én mégis látom. Olyan egyértelmű. Te vagy a legegyszerűbben szerethető gyerek. Nos nekem te vagy. Tudod mire gondolok? Szerintem te is szeretsz engem…. Dennis, te az én fiam vagy. Te vagy az otthonom örökké. És én soha soha soha...soha, soha...soha, soha, soha...nem hagylak el.”

"Néha elfelejtjük... hogy a gyerekek csak most jöttek a világra. Ők kis idegenek jönnek mint... energia nyaláb és tiszta feszültség...hogy valamifajta kutatást végezzenek...és csak megpróbálják megtanulni...mit jelent embernek lenni. Valamilyen okból, Dennis és én kinyúltunk az univerzumból...és egymásra találtunk...soha nem tudjuk meg ki és miért...és én felfedeztem tudok szeretni egy idegent...és ő tud szeretni egy lényt...és ez elég furcsa mindkettőnknek. "

„44 minutes” – A film tulajdonképpen szerintem inkább dokumentumfilm. A los angelesi rendőrség leghosszabb tűzharca 44 percig tartott, erről szól, és nem is csinál belőle 2 órás golyószórást. Michael Madsen az egyik kedvenc színészem, imádom a mackós nyugodtságát. Nem rossz film, nem is próbál többet belepakolni, mint ami történt, és nagyon jók a visszaemlékezések. Mario Van Peebles-t is elég régen láttam, jó tudni hogy még „gyűri az ipart”. Mivel a mozi igaz történetet dolgoz fel, így a kérdésem nem is a film bakija, hanem a rendőröké: Amerikában a különleges egységen (S.W.A.T.) kívül senki nem tud célozni???? 44 percen keresztül senki nem képes fejbelőni a két rablót…. Mit tanulnak ott az Akadémián? Hogy dumáld ki a kezéből a fegyvert?

Van pár film, melyeket nem értem, miért is szeretek. Nem nagy történetek, valahogy mégis megérintenek. És van, hogy nem is tudom, miért. Így vagyok a „Conspiracy Theory – Összeesküvés elmélet” című filmmel is. Mel Gibson és Julia Roberts… mindkettő játszott már sokkal jobb mozikban, de nekem ez az egyik kedvencem. Ma úgy éreztem, meg kell néznem…. néha vagyok így… hogy érzem, mit szeretnék látni. És ma megint kicsit többet adott… mint minden új alkalommal. Gyakran egy-egy film segít megfogalmazni, amin talán csak futólag gondolkodik az ember. Hinni kell a hihetetlenben is, mert ki tudja, lehet, hogy új értelmet ad az életünknek… a mai nap tanulsága ennyi… aki más, az nem szükségszerűen rossz, csak nézz egy kicsit az ő szemével, és utána ítélj! És a másik dolog: …GERONIMO…

„Little Children”, alias „Apró titkok” – Megint egy „sikeres” magyar címválasztás…. Miért nem lehet egyszerűen lefordítani, hisz például az „Apró gyermekek” jobban illene hozzá. Márcsak azért is, mert a film maga is eléggé gyerekcipőben jár. Todd Field sokkolni akart… abból a szempontból sikerült is neki, hogy 2 és fél órán keresztül ragozta azt, amit félórában megtehetett volna. Mert ugyan felteszi a maga kis kérdéseit, megadja a dilemmák kezdőpontjait, csak közben rohadtul nem ad történetet hozzá. Ennyi erővel leírhatta volna egy papírra, mi meg elolvassuk. Sajnos egy nagyon jó alapsztoriból összehozott egy lapos filmet. Miről is szól? Féreg a tökéletesnek tűnő piros almában. Mindenkiben megvan a féreg, a kérdés az, hogy kivágjuk, vagy etetjük? Esküszöm, a legtisztább ember a szatír, aki tisztában van a bűnével, mert az összes többi nem is néz szembe önmagával. Ő tudja, hogy beteg és gyűlöli saját énjét, míg a többi csak sajnálja magát, és tovább fetreng a mocsokban. Majd az utolsó 10 percben varázsütésre megtalálják a helyüket? Na ne má…. ha már egyszer az emberekben élő férget akarja bemutatni, ne azzal fejezze be, hogy „a féreg fogta magát és elaludt”… legalább egy almát zabáljon fel, hogy elhiggyem: ez az élet…. Mert így csak egy nagy pohár habos kakaó, amit felmelegítve is megisznak, bármilyen szar… nem pedig kiöntik, hogy újat készítsenek.

De érdemes megnézni, mert a kérdések jók…

„88 Minutes” – Mit tesz az ember fia, ha telefonon közlik vele, hogy 88 perc van hátra az életéből? Hát én valszeg 87 percet azon töprengenék, hogy miért pont 88… de Al Pacino szerencsére nem szőke… és ezért kapunk egy egész pörgős akciófilmet. Bár néha zavarba jöttem… mert ugyan tisztában vagyok vele, hogy borzalmas az időérzékem, és ezért amikor 1 perc alatt eltelik 20, azt nem teszem szóvá, de amikor 20 perc alatt telik el 1, na az receptért kiált… ide nekem, hogy kell ilyet csinálni!! És még egy… (istenem, ma ilyen kekec vagyok)….húzza, húzza, húzza a feszültséget, majd egyik pillanatról a másikra pofán vág a megoldással. Semmi előkészület, végső macska-egér keresgélés… bemegy, oszt ott van… há ne tessék má ilyen hamar lelőni a „poént”… De mindent összevetve, nekem tetszett… és azért kiderül ám miért 88 az a perc…

Gyerekkatonák. Több, mint 300ezer gyerek harcol világszerte; erre emlékeztet minket Luis Mandoki 2005-ben készült filmje, a „Voces inocentes”, azaz „Az ártatlanság hangjai”. Nem egy könnyed délutáni mozi. Találtam egy cikket arról, hogy hogyan készült a film, és mindenféle kommentár helyett, azt hiszem, éppen eleget mond arról, hogy miért szorult el a torkom jó párszor miközben néztem.

A rendező mondta:
„A téma talált meg engem. Reklámfilmet forgattam, és az egyik színész, Oscar Orlando Torres azt mondta, megmutatná a forgatókönyvét. Általában gyanakodva fogadom az ilyen ajánlatot, Hollywoodban ugyanis mindenkinek van legalább egy forgatókönyve. De mivel rokonszenvesnek találtam a fickót, elolvastam. Kiderült, hogy egyike azoknak a gyerekeknek, akik túlélték a Salvadorban történt vérengzéseket. A kész filmnek körülbelül húsz százaléka volt benne a forgatókönyvben. Sok munka volt még vele. Azt mondtam: "Elvállalom a filmet, de tudni akarok minden apró részletet." Az emlékezés fájdalmas folyamatnak bizonyult, és hónapokon át tartott. Oscar terápiának nevezte. Voltak pillanatok, amikor nagyon bedühödött rám, amiért felszaggatom a régi sebeket. Rosszul éreztem magam emiatt. Előfordult, hogy a forgatáson éppen hozzá fordultam volna egy-egy technikai kérdéssel, például hogy hova rakjuk a matracokat, de csak hűlt helyét találtam. Egy sarokban sírt. A régi megpróbáltatások helyszínén újra átélte a múltat. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy végigcsinálta velem a filmet. Már az is nagy dolog, hogy képes volt kivergődni abból a sorsból, ami várt volna rá: nem lett belőle sem bűnöző, sem széteső alkoholista.”

„The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford” – Megszületett a legrosszabb Brad Pitt film. Szó szerint végig szenvedtem. Ennél még az is izgalmasabb, ha egy csiga ámokfutását közvetítik élő, egyenes adásban. Három óra tömény semmi… azért ennek kivitelezéséhez is kell némi tehetség. Egy pozitívuma volt a filmnek… Casey Affleck egész tűrhető, igaz azt az Oscar jelölést kicsit eltúlozták, a csiga ámokfutamán ő volt a maga mögött húzott testnedv, amivel hagy némi emléket maga után. De ennyi… elvett egy rakás időt az életemből, amit olyan értelmesebb dolgokkal is tölthettem volna, mint például a levegő molekuláinak filctollal történő megszámozása…. na mindegy, annak nekilátok most, mert kb. ennyi szellemi kapacitásom maradt Brad után….

Mostanában egyre több háborús filmet nézek. Nem tudom miért. Talán meg akarom érteni? De hiába nézem őket, egyre kevésbé értem. Emberek ezrei, milliói irtják egymást arctalan szörnyetegként, mert valaki, valamikor azt mondta, hogy ezt jó cél miatt teszik. De ha megkérdezik tőlük, nem tudom, ki tudná megmondani, mi is az a cél. Segíteni? Nem tudom... nem tudom... nem tudom....

„Home of the Brave” - Megpróbálja bemutatni, a háborúból hazatérő katonák helyzetét. Azt a zavarodottságot, senkihez és sehova tartozást, ami mindenkiben megvan, aki álmatlan éjszakáin csak Irakot látja maga előtt. Mert Amerika „aktuális” háborúja, már nem a II. világháború, nem Vietnam, nem a Koreai-háború, és nem a Sivatagi vihar, hanem Irak rémálma. Minden egyes hazatérőnek van legalább egy otthagyott „emléke”. És hogy ezt hogyan képes feldolgozni, az a nagy kérdés. Van, aki belehal abba, hogy nem találja meg önmagát; van, akit, ha nem hagynak veszni, talán egyszer átalussza majd az éjszakát; és van, aki egy utat lát, visszatérni a harcmezőre, hisz már csak az az egyetlen hely, ahol „nem téved el”. És nem az viszi vissza, hogy a jó ügyért küzdjön, hanem hogy ne legyen egyedül, és azt tegye, amihez ért. De mi lesz, ha egyszer végre vége? Hisz egyszer vége lesz, ugye?!

"Wars begin where you will, but they do not end where you please." (Machiavelli)

„Gone Baby Gone” - Ben Affleck első rendezésében nem egyébre vállalkozott, mint a „Mi a jó és a rossz?” boncolgatására. A főszerepet „of course”, hogy a tesó, Casey Affleck kapta, aki elég jól meg is oldotta a feladatot. Szóval... helyes és helytelen... úgy éreztem, nem is a sztori a legfontosabb, hanem, hogy feltehesse a kérdéseit. Néhol kidolgozatlannak tűnt, de azért észre lehetett venni, hogy az író is az idősebb Affleck volt, mert olyan „goodwillhuntigos”-ra sikerült. Persze egészen más történet, de az az érzésem, hogy ennek az embernek folyamatos döntéskényszere van. Mintha minden percben azt hallanám: „Te hogy döntenél? Te mit választanál?” … nem tudom b* meg, nekem semmi sem fehér vagy fekete... de szerencsére az ő kérdései tisztán érthetőek, és nincs mellébeszélés. Ezért tetszett ez a mozi, bár hogy őszinte legyek az elején ki akartam kapcsolni, ám jól tettem, hogy bíztam Ben Affleckben. És a legszívesebben mindenkit meginterjúvolnák, hogy ő hogy válaszolná meg a feltett kérdést... sokat elárulna... és azt meg nem biztos, hogy szeretném... valami jó, ha megmarad illúziónak...

„The Lookout” (A kulcsfigura) -  Egy szó jut eszembe erről a filmről: katasztrofális. Asszem körülbelül 4 részben tudtam végre megnézni. Gyenge sztori, gyenge színészi alakítások, de az a legszörnyűbb, hogy egy rakás pénz elherdáltak egy borzalmasan rossz mozira. Ha valaki jót akar magának, meg ne nézze!!!

A sort Gus Van Sant új filmjével, a „Paranoid Park”-kal folytattam… bár ne tettem volna! Hatalmasat csalódtam. Muszáj leírnom: egy az egyben szar volt. Az „Otthonom, Idaho”, a „Good Will Hunting” és az „Elefánt” szinte tökéletes sztorijai után ez a film egy katasztrófával ért fel nekem. Komoly lelki traumát okozott azzal, hogy még most sem tudom, miről is szól ez a mozi. Az első 45 percben össze-vissza ugrál, van egy rakás felesleges kép és szöveg – nem mellesleg a zeneválasztás is félelmetesen érthetetlen -, majd végre megtudjuk, hogy mi lenne a történet mozgatója, de aztán még 30 perc unalom után, az egyik pillanatban megjelenik a vége főcím. És ez a perc volt az egyetlen, amit megköszöntem a rendezőnek… hogy nem kínzott tovább…

Ma két különböző stílusú filmet néztem meg, és elég vegyes érzelmeim vannak velük kapcsolatban. A délutánt a „Georgia Rule” című 3 generációs drámai limonádéval kezdtem. Jane „aerobic” Fonda, Felicity „housewife” Huffman és Lindsay „hisztis” Lohan kb. másfélórányi tömény „szenvedését” asszisztáltam végig. Szerintem Lohan nem is színésznő, hiszen hisztis p*csaként csak önmagát kell adnia. És eddig nem is nagyon emlékszem más karakterre tőle, mint a „vadóc kislány megszelídítése”. Kár, hogy az életben nem működik nála. Az egyetlen pozitívuma a filmnek az a gyönyörű piros Ferrari….hmmm…

„P.S. I love you” - „Drága Holly! Nincs sok időm... Nem átvitt értelemben. Csak elmentél fagyit venni, és nemsokára hazaérsz. De úgy érzem, hogy ez az utolsó levél, mert már csak egy dolgot kell elmondanom neked. Nem azt, hogy utazz külföldre, vagy vegyél egy lámpát. Tudsz gondoskodni magadról a segítségem nélkül is. Azt kell elmondanom, hogy mennyire hatással vagy rám. Megváltoztattál. A szerelmed tett férfivá, Holly. És ezért... végtelenül hálás vagyok neked. Átvitt értelemben. Ha valamit meg akarsz ígérni nekem, akkor azt, hogy ha szomorú vagy, vagy bizonytalan, vagy elveszíted a hitedet, akkor próbáld magad az én szemeimen keresztül nézni. Köszönöm a megtiszteltetést, hogy a feleségem voltál. Semmit sem bántam meg. Olyan szerencsés vagyok. Te voltál az életem, Holly. De én csak egy fejezet vagyok a tiédben. Lesz még több. Ígérem. Itt van hát, a nagy feladat... Ne félj újra szerelembe esni. Figyelj a jelre, amitől véget ér az addigi életed.

Utóirat: Mindig szeretni foglak.”

Mikor elkezdtem nézni, azt hittem a „Veszélyes kölykök” koppintása. Fehér tanár néni, gettós diákok…már azon voltam, hogy kikapcsolom, mert a „Dangerous Minds” nekem egy alapmű, nem hittem, hogy jobb lehet. Tévedtem. Nem abban, hogy melyik a jobb…mert nem lehet őket összehasonlítani. Ez a film teljesen más irányba visz el. Például, nem láttam még a Holocaustot így feldolgozni. De ami a legjobban megfogott, hogy mindez igaz történet. Létezik a „The Freedom Writers Diary” című könyv, és létezik az alapítvány is, mely újra és újra létrehozza a 203-as béke-szigetet. Nem a legjobb film, amit valaha láttam, elég nehezen indul be, néhol nem teljesen tökéletes, de mindezt ellensúlyozza, hogy IGAZ! Mert ez reményt ad, hitet, és bizalmat. Hogy a változáshoz nem kellenek nagy dolgok; néha elég egy apró tanterem és egy ember, aki nem csak végzi a munkáját, hanem szereti is. És nem adja fel…..erről szól a „Freedom Writers” („A Szabadság Írói”)

„The Bucket List” – Két fantasztikus színészóriás jutalomjátéka ….egyben egy hatalmas ajándék nekünk. Morgan Freemant „csak” szeretem, de Jack Nicholsont mindig is imádtam. Ez a történet pedig tökéletes nekik, nekünk, mindenkinek. Humor és könny egyszerre…melyből az is kiderül, miért szívás a reinkarnációban az, hogy érdemednek megfelelően lépsz feljebb…”egy csigának pl. mit kell tennie, hogy előre lépjen? Tökéletes nyálkacsíkot kell húznia?”….vagy az, hogy kéne meghalni mindenkinek….”Még most sem állíthatom, hogy tudnám, mivel mérhető egy emberélet. De egyet elmondhatok. Tudom, hogy mikor meghalt, a szemei csukva voltak...és a szíve nyitva állt.”

„Flag Of Our Fathers” – „Végre megértettem miért érezték magukat olyan kényelmetlenül hősként. A hősöket mi teremtjük, mert szükségünk van rájuk. Egy módja, hogy megértsük a felfoghatatlant. Hogyan képesek mások ennyit feláldozni értünk? De apám és ezek az emberek, a veszélyt és a kapott sebeket, társaikért vállalták. Lehet, hogy a hazáért harcoltak, de a barátaikért haltak meg. Az elől lévőért, a mellette lévőért. És ha meg akarjuk becsülni őket, őrizzük őket olyannak emlékeinkben, amilyenek valóban voltak.”

Ma egy kis érzelmes hangulatú film került elő: Crazy/Beautiful... Még 2001-ben készült, de valahogy most volt hozzá hangulatom. Nem bántam meg, jó ilyen mozikat is látni. Mert kell a happy end, bárki, bármit mond. Szeretjük a drámákat, a sokat nyújtó filmeket, és fikázzuk azt, hogy mindig „amerikai” vége van. De mi a baj a happy enddel? Hisz mi is mindig azt szeretnénk. És ma kifejezetten jólesett kicsit sírni, kicsit nevetni, kicsit örülni annak, hogy ha csak egy képernyőn is, de talán mégsem olyan elcseszett ez a világ.

„When it’s real. When it’s right. Don’t let anything stand in your way.”

Estére egy német-dán filmet választottam: "Adams abler – Ádám almái"….vígjátékként olvastam egy helyen, de számomra nem volt nevetséges. Ami elsőre eszembe jut: groteszk, eltorzított szeretetfilm. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de valahogy felmelegíti a lelkedet, bár néhol már ordítani tudnál az együgyűségén. Hogy miről szól? Egy neonáci almás pitét süt…de közben felfordul a világ…

Tegnap sokat gondolkodtam az „In the Valley of Elah”-on.

Van egy ember, aki apa, férj és exkatona. Akinek megvannak a keretei az élethez, megvannak a normái, és azt hiszi, a katonaság jó. Mert ő még ezt tapasztalta, ebben hitt. Ebben élt, és ebben nevelte a fiát. Akiről azt gondolja, jófiú. Aztán hirtelen szétcsúszik minden. Amiket eddig biztosnak és értékesnek tudott, beszennyeződtek. Az élete szilárd pontjai nemhogy meginognak, de kártyavárként omlanak össze. A jófiúból nem marad más csak csontok, a bajtársakból lesznek a dögevők. És minden csak azon múlik, hogy kinél van a kés. Hidegvérűen meséli el a brutális gyilkosságot… „el akartuk temetni a testrészeket, de nagyon késő volt, és még nem ettünk.”…Kegyetlenül nyíltan mutatja, hogy mit tehet a háború a katonákkal, akik túlélik. Videófelvételek, melyek sokkolják a fiára oly büszke apát, aki lassan teljesen elveszti a hitét és az erejét.

A film elején meglát egy fordítva felhúzott zászlót és elmagyarázza, hogy mit jelent:

„- Tudja mit jelent, ha a zászló fejjel lefelé van?....Ez egy nemzetközi segélykérő jelzés… Azt jelenti, hogy nagy bajban vagyunk, gyertek és mentsetek meg, mert nincs az az Isten, hogy mi megmentsük magunkat.”

Majd a film végén felhúzza a fiától kapott lobogót és már tudod: a baj nagyon-nagy.

Dennis Quaid folyamatosan próbálkozik a visszatéréssel. Ezúttal egész jól. A „Vantage Point” egy nagyon jól sikerült film lett. Egy merénylet…8 nézőpont, közel 30 perc...8 oldalról. Tetszett, hogy mindegyik egy új információval toldotta meg az előzőt, és így csak a végére állt össze az egész. Persze lehetett sejteni dolgokat, de akkor is egy tisztességes akciót hoztak ki a sztoriból. Jah, az ex-Mr. Meg Ryan szerencsére hanyagolta a plasztikai sebészt, így elmondható, hogy jobban néz ki, mint az exneje. És ez azért nem semmi.

„In the Valley of Elah” – Még emésztenem kell, de egy biztos, Paul Haggis megint megrengette a világomat. Már az „Ütközések” is belém robbant, most pedig megfejelte azt az érzést. Most mennem kell dolgozni, de ha megrágtam és beépítettem, még előveszem ezt a filmet.

A reggelt egy filmmel nyitottam, „In the Land of Women – A nők hálójában”. Nem hagyott bennem mély nyomokat. Az egyetlen, ami megragadta a figyelmemet, az Meg Ryan. Mi lett veled Meg Ryan??? A plasztikai sebésze nem egy őstehetség, vagy lehet, hogy én vagyok túl bunkó, ami igaz is, de komolyan ki akartam kapcsolni a gépet, mikor megláttam az „új” Meg Ryant. És ráadásul a film sem volt túl jó. De Adam Brodyt azért ebben is szerettem.

Megtaláltam. Megtaláltam életem filmjét. Soha nem éreztem még ilyet. Mindig voltak kedvesebbek, amiket valamiért jobban szerettem, de erre a filmre nem találok szavakat. Ez számomra nem is egy film, hanem az, ahogy mindig is élni szerettem volna az életem. A gondolatok, szavak, érzések, képek…mind egyet hordoznak: azt az életet, amit élni szeretnék.

„Rather than love, than money, than fame, give me truth.” (Thoreau)
„Szerelem, pénz, hírnév helyett igazságot adjatok.”