Mostanában egyre több háborús filmet nézek. Nem tudom miért. Talán meg akarom érteni? De hiába nézem őket, egyre kevésbé értem. Emberek ezrei, milliói irtják egymást arctalan szörnyetegként, mert valaki, valamikor azt mondta, hogy ezt jó cél miatt teszik. De ha megkérdezik tőlük, nem tudom, ki tudná megmondani, mi is az a cél. Segíteni? Nem tudom... nem tudom... nem tudom....

„Home of the Brave” - Megpróbálja bemutatni, a háborúból hazatérő katonák helyzetét. Azt a zavarodottságot, senkihez és sehova tartozást, ami mindenkiben megvan, aki álmatlan éjszakáin csak Irakot látja maga előtt. Mert Amerika „aktuális” háborúja, már nem a II. világháború, nem Vietnam, nem a Koreai-háború, és nem a Sivatagi vihar, hanem Irak rémálma. Minden egyes hazatérőnek van legalább egy otthagyott „emléke”. És hogy ezt hogyan képes feldolgozni, az a nagy kérdés. Van, aki belehal abba, hogy nem találja meg önmagát; van, akit, ha nem hagynak veszni, talán egyszer átalussza majd az éjszakát; és van, aki egy utat lát, visszatérni a harcmezőre, hisz már csak az az egyetlen hely, ahol „nem téved el”. És nem az viszi vissza, hogy a jó ügyért küzdjön, hanem hogy ne legyen egyedül, és azt tegye, amihez ért. De mi lesz, ha egyszer végre vége? Hisz egyszer vége lesz, ugye?!

"Wars begin where you will, but they do not end where you please." (Machiavelli)