33 éve itt tengek meg lengek

fogyasztom a drága levegőt

és egy darabig még maradnék

bár nem tudom meddig kaptam kimenőt

tenyerembe temetném szívedet,

hol nem fér hozzá a nagyvilág,

hol nem mérgezheti két szemed,

melyben ott él a legszebb virág

elrejtenélek a holnaptól, vagy

neked adnám minden csodáját,

nem érhetne hozzád a fájdalom,

elűzném a sötétség homályát

de nem tehetem, mert a fal,

mely körbevesz most az égig ér,

csak súghatom, hogy engedj be,

s hangom tán elviszi hozzád a szél

A mozdulatlan ködfátyol alatt,

lassan kirajzolódott az élet,

magasba tört, és megmutatta,

hol a helye a legszebb reménynek

Felfelé visz minden utad, akkor is,

ha most egy pocsolyában nézed

tükrét annak, mi benned pihen,

a legmagasabb hegyeket léped

Mikor a Nap ragyog át a felhőn,

mikor a homály gyáván menekül,

akkor meglátod magad a fényben,

szemed szemeddel szembesül

Egyszer elfut minden gyáva pillanat,

egyszer az egésznek leszel a része,

és nem a hegy alján vágyakozva,

hanem fentről a völgyre nézz le!

Tiéd lesz minden, mit most nem látsz,

mert eltévedtél a sűrű ködben,

ám lábaid a napfényre vezetnek,

és ő mindvégig várt rád eközben

Kimondanám, de a csend most az egyetlen zajom

Meghallhatnád, de a csend nem szűrődik át a falon

Megmutatnám, de a színek elveszik a képet

Megláthatnád, ha egyenként néznéd az egészet

Éreztetném, de az érintés is ütésként fáj

Érezhetnéd, ha nem nyelne el a néma félhomály

Keresnélek, ha nem futnál messze el

Megtalálnál, ha látnál a szívedhez közel

„Good Man in a Storm”……ezt mondogatom magamnak….segítenie kell….muszáj, különben nincs értelme az egésznek….és ez nem lehet igaz!!!! Én nem hihetek abban, hogy ez a világ velejéig romlott!!! Tudnom kell, hogy van fény, hogy van íz, hogy van igazi érzelem. Hinnem kell…nem adhatom meg magam, nem tarthat fegyvert a fejemhez egy olyan élet, amilyenben nem hiszek!!! Nem fogom magam leszedálni azért, hogy valami ócska mámorban ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy belegyezem a saját elpusztításomba. Nem teszem meg senki kedvéért!!! Élni fogok…a saját szabályaim szerint…nem valami gusztustalan, gerinctelen, sötét rám kényszerített masszahalmaz szerint….Nem adom meg magam senki kedvéért!!! Inkább leszek idegen ezen a bolygón, mint ismerős egy szarkupacon!!! Kiszolgáltatott soha többé nem leszek!!!

„A belső korrupció, Peter. Ez a legrégebbi az összes közül. Már évszázadok óta tart ez a komédia, és az emberek még mindig bedőlnek neki. Pedig olyan egyszerűen rá lehetne jönni: csak hallgass meg bármely prófétát, és ha azt hallod, hogy áldozathozatalról beszél – fuss! Fuss, gyorsabban, mintha a pestis elől futnál! Értelemszerűen ahol áldozathozatal van, ott valaki gyűjti az áldozati adományokat. Ahol szolgálat van, ott valakit szolgálnak. Az az ember, aki áldozathozatalról beszél neked, az a rabszolgáról és az úrról beszél. És ő az úr akar lenni. De ha valaha is egy embertől azt hallod, hogy boldognak kell lenned, hogy ez a te természetes jogod, hogy elsőként magadat kell tisztelned – ez lesz az az ember, aki nem a lelkedet akarja. Ez lesz az az ember, aki nem akar belőled hasznot húzni. De jöjjön csak, és ti majd fejvesztve üvöltitek, hogy ő egy önző szörnyeteg!”

"Az ember semmit nem kap a Földön. Mindent, amire szüksége van, elő kell állítania. És itt az ember szembenéz két választási lehetőséggel: csak az egyik módon maradhat fenn a kettőből – saját elméje független munkájával, vagy mint parazita, mások elméjéből táplálkozva. Az alkotó teremt. A parazita kölcsönöz. Az alkotó egyedül néz szembe a természettel. A parazita egy közvetítőn keresztül.

-          Az alkotó feladata a természet meghódítása. A parazita dolga az emberek meghódítása.

-          Az alkotó a munkájáért él. Nincs szüksége más emberre. Elsődleges célja önmagában van. A parazita másodkézből él. Szüksége van másokra. Mások válnak legfőbb céljává.

-          Az alkotó alapvető szüksége a függetlenség. A gondolkodó elme képtelen a kényszer bármely formája alatt dolgozni. Nem lehet megfékezni, feláldozni, vagy alárendelni semmiféle szempontnak, bármi legyen is az. Megköveteli a működés és a cél teljes függetlenségét. Egy alkotó számára az összes emberi kapcsolat másodlagos.

-          A másodkezű alapvető szükséglete, hogy biztosítsa kötelékeit másokhoz, akik táplálják őt. Első helyre teszi a kapcsolatokat. Kijelenti, hogy az ember azért él, hogy másokat szolgáljon. Az altruizmust hirdeti.

-          Az altruizmus az a doktrína, amely megköveteli, hogy az ember másokért éljen, és önmaga fölé helyezzen másokat.

-          Egyetlen ember sem élhet egy másik emberért. Nem oszthatja mega szellemét, ahogy a testét sem oszthatja meg. De a másodkezű a kizsákmányolás fegyvereként használta és használja az altruizmust, és megfordította az emberiség erkölcsi elveinek alapját. Az embernek minden tantételt megtanítottak, ami elpusztítja az alkotót. Az embernek azt tanították, hogy a függőség erény.

-          Az ember, aki megkísérli, hogy másokért éljen, az függő. Indítékában egy parazita, és azokat is parazitává teszi, akiket szolgál. A viszony nem teremt semmit, pusztán kölcsönös korrupciót. ….az, aki önként rabszolgasorba dönti magát a szeretet nevében, az a leghitványabb lény. Lealacsonyítja az ember méltóságát, és lealacsonyítja szeretet fogalmát. Épp ez az altruizmus lényege."

„A világ belepusztul az önfeláldozás orgiájába.” Ezek Ayn Rand 65 évvel ezelőtti szavai, melyek soha olyan igazak nem voltak, mint most. A kollektivizmus és az altruizmus halálos csapdájában vergődve azt kell elhinned, hogy amennyiben feláldozod magad az össznépi jóért, csak akkor vagy a világ számára hasznos és jó ember. Egy nagy közös aggyal kell gondolkozni, és ennek az egy nagy közös agynak kell minden szavát követni, mert ő tudja mi jó neked, nekem, és mindenkinek. A megtermelt javaidat oszd meg azokkal, akik a munkát csak főnévként ismerik, és add a pénzed azoknak, akik a sajátjuk előteremtésével nem is próbálkoznak. A paraziták oly mélyen beleásták már magukat az életünkbe, hogy gyakran eltévedünk és egy ködös percig elhisszük, igazuk van akkor, mikor a bűntudatunkra építkezve akarnak túlélni. Mert aki erős, annak kötelessége segíteni a gyengét, mert aki gazdag, annak kötelessége adni a szegénynek, mert aki gondolkodik, annak kötelessége más helyett is gondolkodni. Ez a butítás évtizedek óta sajnos egyre jobban terjed. De senkinek nem kötelessége a másik embert segíteni, amíg az jogaként követeli azt. Túl sok ember hiszi azt, hogy amennyiben viszonzást várok valamiért, az már nem önzetlen. De az önzetlenség mit takar? Mindenkinek osszuk szét amink van, és haljunk éhen közösen? Csak mert mártírnak lenni jó? Vagy elismerve a másik embert, illetve azon tulajdonságait, melyek bennünk szeretetet  és tiszteletet ébresztenek, azért segítsünk, mert megérdemli? Érdem, vagy szánalom? Én személy szerint az előbbire szavazok. És nem kérek a közös tudatból, a kötelező altruizmusból, és az alattomos bűntudatébresztésből. A parazita belőlünk akar élni, az egoista velünk. Melyik jobb? Azt mondják, az egoizmus rossz. De csak azoknak, akiknek nincs meg hozzá az ego, azaz az én. És mindaddig, amíg mások szabják meg hogyan élj, mit gondolj, mit mondj, nincs éned. A paraziták ezt akarják. Ők kiszívják belőled azt ént, és a helyére felhígított kollektív moslékot töltenek. Elmondják, hogy mi a rossz, mi a bűn, aztán várják, hogy elkövesd. Ha nincs túl nagy bűnöd, akkor egyszerűbbeket kell kitalálni, mert a „bűnös” ember a legjobb alany nekik. Ha megvan a bűntudat kezdő morzsája, addig gyúrják, míg a galacsin meg nem akad a torkodon. Onnantól kezdve nincs menekvés, markukban vagy. És Te mész a tömeg után, mert ezt kell tenned. Ahelyett, hogy megállnál, és megkérdeznéd magadtól, miért is bűn, amire ráhúzták, hogy rossz? Miért is vagyok bűnös olyanért, amiért a saját józan eszem szerint nem kéne bűnhődni? De amíg nem állunk meg gondolkodni, addig a paraziták, a másodkezűek, az élhetetlenek nem engedik el a gyeplőt. A gondolkodást csak mi kezdhetjük el. Ahogy az életünket is csak mi élhetjük. És csak a miénket. Csak önmagunkból. Másokkal, de nem másokért. Együtt, de nem egymásból.

Mikor nyomaid eltűntek mellőlem,
a frissen hullott hóban,
Nem álltam meg, hogy felfogjam,
itt már csak a búcsú van

Azt hittem, ha tovább megyek,
egyszer újra feltűnsz mellettem,
De mikor végül visszanéztem,
már saját lépteimet sem leltem

Éveken át a gondolatot kutattam,
miért nem álltam meg egy percre,
Miért futottam mindentől messzire,
mikor tudtam, itt búcsúzni kéne

Most állok, nézek, végre búcsúzom,
a szavak végül megtaláltak engem,
Visszanézve ugyan nem láthatlak,
de már tudom, így van rendben

Elrohantam, mert féltem a perctől
attól, mit akkor jelentett,
Hogy nyomaid végleg tűntek el,
de tudnod kell….magamban őrizlek..

Levél-tánc

Lassan elszakadt a köldökzsinór. Már egy ideje tudta, hogy gyengül a kötés, ami táplálja, és most azt érezte csak, hogy a szél óvatosan kezébe veszi, és elrepíti a számára hirtelen megnyílt és megnőtt térbe. Új utakra indult, és biztos volt benne, még bejárja az eget, mielőtt földet érne. A csendes fuvallat pedig csak vitte és vitte, át hegyeken-völgyeken, háborún és szereteten; mindent megmutatott neki, magába szívta a világot, majd repült tovább. Mikor először érezte a létezés simogató érzését, már tudta, jó helyen jár. Körbenézett, és felfedezte, hogy nincs egyedül, mert még sok erezetet bontogató újszülöttet látott maga mellett. „Elkezdődik hát, mit oly sokáig vártam. Megszülettem.” És ahogy telt az idő, a színei mindig szebbek lettek, tükrözte a Napot, elnyelte a Hold tiszta ezüstjét, és beszívta a langyos eső lágyan érintő cseppjeit. Ahogy nőtt, egyre méltóságteljesebb lett, és bár durva kezek néha kiszakítottak belőle egy darabot, ő konokul, felemelt fejjel ment, élt tovább, mit sem törődve a fájdalommal. Hisz közben új dolga lett. A frissen érkezett, még gyenge hajtások tőle kaptak táplálékot, tőle várták az életben maradás titkát, és ő örült, hogy adhat, hogy elmesélheti, milyen gyönyörű, mikor megcsillan arcán a naplemente utolsó búcsúcsókja. De az idő könyörtelenül ment tovább, és érezni kezdte, hogy fárad a kapocs, nehezülnek a lélegzetek. Tudta, lassan eljön az idő, és új útra indul. A friss hajtások közben erőteljes levelekké fejlődtek, de nem hagyták magára, hisz még nem mondott el mindent, és a szeretet átadása végtelen időkre ad nekünk „munkát”. Ám eljött a pillanat. A kötés elszakadt, és ő beleolvadt a végtelen tenyerébe; az befogadta őt, és együtt szálltak tovább. Fájt, hogy elhagyta gyermekeit, de tudta, a velük töltött idő alatt beléjük égett a szeretet és a gondoskodás, amit adni tudott nekik. Nem búcsúzott, hisz tudta, őket is várja és hívja majd a végtelen, ahol újra együtt szárnyalhatnak. Lehunyta a szemét, és átadta magát a szélnek. Elment.