Mikor először felsírtál

Még vak volt két szemed

Öleltél minden mondatot

És érezted a lélegzeted

Aztán kinyílt az ablak a világra

És bár még függöny takarta el

Bíztál abban, hogy amit látsz

Igaz, melyben szíved nem téved el

És mikor először vakított a Nap

Vagy eső miatt csuktad be két szemed

Benned már ott élt a kétely

Hogy van világ, mit fel nem fedezett

Most megint sírsz, de nem utoljára

És látod, még oly sok vak vesz körül

Mert nem a nap, vagy az eső a hibás

Ha szívük a látása, az életükbe kerül

Már a szakadék szélén állok

Alattam a hullámsír dühöng

Lépést sóhajt bennem a messzeség

Egyetlen mozdulat, mit üldözök

Összetörve látom önmagam

Sziklák közé szorult életem

A jeges víz folyton vérembe mar

Indákkal kötve van kezem

Fuldoklik minden csepp levegő

Mit tüdőmbe présel a küzdelem

Nem engedhetem, hogy legyőzz

Hisz enyém az, mi másnak félelem

Még a szakadék szélén állok

De alattam nyugszik az őrület

És bár a mélység még hívogat

Megfordulok, utam másfelé vezet

Ismertem arcod, ott volt minden napomban

Hangod, mosolyod, emléked fotókban

Szívemnek szíved mindig otthon adott

Körénk a bizalom nagy tüzet rakott

Az voltál nekem, ki a nyugalmat hozta

És a vidám perceket velem megosztotta

Aztán fordult a világ, és másik arc jött felém

Ott karcoltál tovább, hol a világ mart belém

Sebeim hegén át, felszínre tört a múlt

És féltem, a régi érzés bennünk kihunyt

Egy csillag vagyok az égen, vagy az egyetlen?

Erre a választ még keresem…a szemedben..

Nincs a világon, mi a szavaknál erősebb

Álarc mögé bújtat, de bizalmat is ültet

Ha szavaim mögött nem látszik az ember

Mindenegyes hangom, kezemben fegyver

Ki velem szemben áll, egyedül engem lát

Amit mondok építi, vagy gyengíti falát

Amit szívem dallama súg felé az éjben

Azt ő meghallja, mert ott dalol a szélben

Ha fals a zene, és odabent a húrok sírnak

Nem hallasz, csak minden hangot kínnak

Levetem az álarcom, szavaim tiszták

Hangom, hangjaid remélem megnyitják

Nincs szükségünk senkire, az úton egyedül megyünk

Nem nézünk egymásra, és nem értjük, miért nincs itt helyünk

Nincs elég erőnk, hogy szóljunk, elmondjuk mit érzünk

A szót, mit keresünk, túl sokan szétkoptatták előttünk

Egy pillanatot várunk, mikor utolér a nyugalom

Adj nekem hitet, hogy végig menjek utamon

És ha csak fekszem itt, hol mindenki más átlép

Lefekszel-e mellém, hogy itt legyünk egymásért

Mert ha felnézek és szemeidben meglátom arcom

Azt, ki voltam, s vagyok…tudom, folytatom a harcom

Mert mi köztünk van, az élet sem törheti össze

És én csak fekszem itt, arra várva jössz-e….

S lépésről lépésre

új levegő jut tüdődbe

s minden lélegzet

újra tovább vet

felragyog az ég is

és szíved felgyorsul

a súlyok elvesznek

egy harang megkondul

lélekharang ez,

mely reményt nemz

s hitet

hogy igen iy, szép az élet!

Lépnél, de lábad ólomként szorít

És tüdődben a levegő nem mozdul

A napsütés távoli ködbe vész

Szemed egyetlen mosolyért koldul

Mégis lépsz, a súlyok lehullnak

És hatalmas lélegzetet veszel

Az első mozdulat megtétele nehéz

De utána újabb lépést teszel….

Nem értem az embert. Azt az embert, amelyik áll az útkereszteződésnél, és bár látja, hogy az egyik út sárral borított és minden lépésnél csalán várja teste összes négyzetcentiméterét, a másik ösvény viszont tiszta, és bár talán nem látja a végét, nem tudja, hogy ilyen is marad-e, mégis azon indul el, mely már megégette, összemarta, és véresre sebezte. Mikor egy karnyújtásnyira van a jó, a hittel teli, és még sincs bátorság. Annál, mikor belelöknek a szakadékba, csak egy rosszabb van….ha lenézünk, látjuk a éles sziklákat, melyek tudjuk, hogy halálra sebeznek, és aztán behunyt szemmel, önként adjuk át magunkat a zuhanás gyilkos ölelésének. Hol van olyankor a túlélést mindenáron belénk sulykoló életszeretet? Mikor önmagunkat feszítjük keresztre, akkor hol van az emberi tudat, melyet arra kaptunk, hogy a bennünk élő legjobbra törekedjünk? Hogyan igazoljuk akkor, és később a tettünket? És amit akkor elvesztünk, talán soha nem lesz lehetőségünk visszakapni. Mégis mi az, ami ilyenkor hajtja az embert? Nem értem…talán soha nem is fogom…de talán jobb is így…mert addig tudom, hogy én még élni akarok, és nem „csak” élni, hanem megélni, és azt választani, ami boldoggá tesz…nem azt, ami megöl…  

Az éjszak sötétje körbefonja tested

A tomboló csendben nem hallod a zajt

A suttogó hangot, mi ha eléri a szíved

Csak egy újabb lángoló pillanatba hajt

Elég erős vagy-e könnyeidhez

Melyek büszkeséged hamvait mossák

Itt és most, mikor nem veszíthetsz

Mert már minden szavadat elhordták

Minden perc egy pillanat, míg kezed kezemben pihen

Rohannak a másodpercek, míg szíved enyémnek hiszem

Rám nézel, mosolyogsz, de a következő percben

Eltűnsz, mint a délibáb, egy szellem vagy bennem

Próbáltalak érinteni, de a szél szétfújta tested

s a levegő az, mit markoltam, a fagyos lég…helyetted..

Várom és bízom, lényed lassan újra testet ölt nekem

Hogy az örök másodperc, most már végleg miénk legyen