A sort Gus Van Sant új filmjével, a „Paranoid Park”-kal folytattam… bár ne tettem volna! Hatalmasat csalódtam. Muszáj leírnom: egy az egyben szar volt. Az „Otthonom, Idaho”, a „Good Will Hunting” és az „Elefánt” szinte tökéletes sztorijai után ez a film egy katasztrófával ért fel nekem. Komoly lelki traumát okozott azzal, hogy még most sem tudom, miről is szól ez a mozi. Az első 45 percben össze-vissza ugrál, van egy rakás felesleges kép és szöveg – nem mellesleg a zeneválasztás is félelmetesen érthetetlen -, majd végre megtudjuk, hogy mi lenne a történet mozgatója, de aztán még 30 perc unalom után, az egyik pillanatban megjelenik a vége főcím. És ez a perc volt az egyetlen, amit megköszöntem a rendezőnek… hogy nem kínzott tovább…

Ma két különböző stílusú filmet néztem meg, és elég vegyes érzelmeim vannak velük kapcsolatban. A délutánt a „Georgia Rule” című 3 generációs drámai limonádéval kezdtem. Jane „aerobic” Fonda, Felicity „housewife” Huffman és Lindsay „hisztis” Lohan kb. másfélórányi tömény „szenvedését” asszisztáltam végig. Szerintem Lohan nem is színésznő, hiszen hisztis p*csaként csak önmagát kell adnia. És eddig nem is nagyon emlékszem más karakterre tőle, mint a „vadóc kislány megszelídítése”. Kár, hogy az életben nem működik nála. Az egyetlen pozitívuma a filmnek az a gyönyörű piros Ferrari….hmmm…

„A tenger csak erős hullámokat kínál, és néha az esélyt, hogy erősnek érezd magad. Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom, hogy ez itt így van. Azt is tudom, milyen fontos az életben, nem feltétlenül erősnek lenni, csak azt érezni. Hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével."