„88 Minutes” – Mit tesz az ember fia, ha telefonon közlik vele, hogy 88 perc van hátra az életéből? Hát én valszeg 87 percet azon töprengenék, hogy miért pont 88… de Al Pacino szerencsére nem szőke… és ezért kapunk egy egész pörgős akciófilmet. Bár néha zavarba jöttem… mert ugyan tisztában vagyok vele, hogy borzalmas az időérzékem, és ezért amikor 1 perc alatt eltelik 20, azt nem teszem szóvá, de amikor 20 perc alatt telik el 1, na az receptért kiált… ide nekem, hogy kell ilyet csinálni!! És még egy… (istenem, ma ilyen kekec vagyok)….húzza, húzza, húzza a feszültséget, majd egyik pillanatról a másikra pofán vág a megoldással. Semmi előkészület, végső macska-egér keresgélés… bemegy, oszt ott van… há ne tessék má ilyen hamar lelőni a „poént”… De mindent összevetve, nekem tetszett… és azért kiderül ám miért 88 az a perc…

Gyerekkatonák. Több, mint 300ezer gyerek harcol világszerte; erre emlékeztet minket Luis Mandoki 2005-ben készült filmje, a „Voces inocentes”, azaz „Az ártatlanság hangjai”. Nem egy könnyed délutáni mozi. Találtam egy cikket arról, hogy hogyan készült a film, és mindenféle kommentár helyett, azt hiszem, éppen eleget mond arról, hogy miért szorult el a torkom jó párszor miközben néztem.

A rendező mondta:
„A téma talált meg engem. Reklámfilmet forgattam, és az egyik színész, Oscar Orlando Torres azt mondta, megmutatná a forgatókönyvét. Általában gyanakodva fogadom az ilyen ajánlatot, Hollywoodban ugyanis mindenkinek van legalább egy forgatókönyve. De mivel rokonszenvesnek találtam a fickót, elolvastam. Kiderült, hogy egyike azoknak a gyerekeknek, akik túlélték a Salvadorban történt vérengzéseket. A kész filmnek körülbelül húsz százaléka volt benne a forgatókönyvben. Sok munka volt még vele. Azt mondtam: "Elvállalom a filmet, de tudni akarok minden apró részletet." Az emlékezés fájdalmas folyamatnak bizonyult, és hónapokon át tartott. Oscar terápiának nevezte. Voltak pillanatok, amikor nagyon bedühödött rám, amiért felszaggatom a régi sebeket. Rosszul éreztem magam emiatt. Előfordult, hogy a forgatáson éppen hozzá fordultam volna egy-egy technikai kérdéssel, például hogy hova rakjuk a matracokat, de csak hűlt helyét találtam. Egy sarokban sírt. A régi megpróbáltatások helyszínén újra átélte a múltat. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy végigcsinálta velem a filmet. Már az is nagy dolog, hogy képes volt kivergődni abból a sorsból, ami várt volna rá: nem lett belőle sem bűnöző, sem széteső alkoholista.”