Mit tehet az ember, ha azt veszik el tőle, amit szeretett a munkájában? A hitet és a bizalmat az emberekben, a kollégáiban és úgy általában mindenben. Mit tehet az ember, ha hirtelen teljesen üresnek érzi magát, és úgy gondolja, elég volt a harcból, mert felesleges?
Tudom, egy munkahely sem tökéletes….de azért valamit csak szeretnünk kell benne, ha csináljuk. Én legalábbis szerettem benne dolgokat. De ez abban a pillanatban elszállt, mikor rádöbbentem, hogy mostantól folyamatos harc lesz az életem, hacsak nem hódolok be. Arra pedig képtelen vagyok. Ami itt és mindenhol folyik, az az emberek totális megalázása és semmibevétele. Mert már nagyon régóta egy stratégia van: „Oszd meg és uralkodj.” ….ugraszd össze az embereket, tartsd őket félelemben, és mindent megtehetsz velük. Nincs annál könnyebb, mint azt hajtogatni, hogy „változz meg, alkalmazkodj, vagy mehetsz”. De mit jelent „megváltozni”, „alkalmazkodni”? Azt hogy benyelek mindent, és fényesre polírozom a hátsó felüket? Mert itt csak az a fasza gyerek, aki nem beszél, nem hall, nem lát, csak bólogat mindenre, amit mondanak neki; aki jól nevelt zombi módjára együtt halad a többiekkel és kántálja a napi előírt mondókát. Mert ami ide kell, az az arctalan, nemtelen, saját személyiséggel nem rendelkező tömeg. Ha van saját véleményed, ne adj Isten még ki is mondod, akkor nemkívánatos személynek minősítenek és egy utolsó sz*r alak leszel. És nem a munkád miatt…azt elvégezheted akármilyen jól…úgysem leszel soha elég jó…
Miért? Mert mindig azoktól kell megszabadulni, azoknak a hitét kell elvenni, akik még bíztak a változásban. De most úgy érzem, feladom. Behódolni soha nem fogok, de a teljes érdektelenség és utálat már itt van.
