Reggel belenéztem a tükörbe.....és örültem volna, ha legalább ilyennek látom magam....de a valóság horrorisztikusabb volt....Haikuk
Bolyongó lélek
az élet keresztútján.
Zöld jelzésre vár...
-------------------------
Ha tudnám, hogy
utolsó lélegzetem
leszel, nem félnék...
-------------------------
EMBER
Csak nyerni akar.
Már rég elfelejtette,
milyen játszani...
-------------------------
Tested egyetlen
érintése, életem
szimfóniája.
-------------------------
EMBER II.
Szeret és gyűlöl,
éltet és temet, s mindent
egy percben tehet...
-------------------------
Megváltani a
világot, önmagadban
kell elkezdened
-------------------------
Karcos üvegen
keresztül, a világ torz
fájdalom-metszet
------------------------
Szivárvány
Napfény és eső
násztáncának, az égre
festett lábnyoma
------------------------
Szabadulna a
szív, de bordáim rácsa
örök fogság már...
------------------------
Egy nyelven szóltunk,
de nem értettük egymást,
Bábellé lettünk...
-------------------------
Sok fajta rím, de
benned összecseng, ezer
dala a létnek...
-------------------------
Ha megtanulnánk
hallani, még a csend is
üzenne nekünk...
Ha megtanulnánk
látni, egy másik világ
nézne vissza ránk...
Ha megtanulnánk
járni, követnünk kéne
saját életünk...
Ha megtanulnánk
érezni, hangok, fények,
utak nyílnának...
------------------------
EMBER III.
Magába zárva,
Bőrébe csavarva él,
Álmai foglya...
------------------------
Könnyeid tava
oly mély, belesétálok,
s benne elveszek...
-----------------------
Könnyedből formált
arcod, örökre szívem
fájdalmát mossa...
Egyszer minden fény elhalványul, egyszer minden hang elhalkul, egyszer minden érzés elcsitul…..és mi marad akkor? Mikor véget ér a csillogás, mikor véget ér a zene, mikor véget ér a pezsgés, mi tartja ébren a lelkeket? Mi az, ami azt mondja, menj tovább?
Most csend van, nem hallok mást, csak óra monoton ütéseit, és a szívem vele dobbanó ritmusát. A világ nyugodni tért, és már nem űzi a bennem szunnyadó fenevadat, mely lelkemből táplálkozik. Pihennék….de a gondolat lüktetni kezd és új kérdéseket tesz fel fáradó testemnek. Mire jó a pillanatnyi mámor, a pillanatnyi öncsalás?
Vajon a lélek tudja, hogy nincs biztonságban, csak arra a pár percre, míg a test engedi?
Vajon a test tudja, hogy a lélek élteti? Vajon az ember tudja, hogy nem ő az úr?
Nem tudom….csak abban vagyok biztos, hogy a reggel elmossa az éjszaka bűneit, melyek nem is bűnök, inkább egy utat kereső lélek testi ösvényei. Vagy örvényei…..
Mikor elindultam az úton, nem láttam mást csak a sötét eget. A vihar tépte szívemet, a villámok csak a fák kísérteties körvonalait rajzolták körbe, és egyre nagyobb félelmet ébresztettek bennem. A mellettem elsuhanó árnyak halk sikollyal hagyták le fáradt testem, melyben nem éreztem mást, csak ordítva suttogó magányt. Azt hittem a sötétség örökké tart majd, és a szél darabokra szaggatja a világom legkisebb szegletét is, ahol még élt a fény. Elbújtam, és egy bokor aljában könyörögtem a megváltó napfényért, mely felszárítja a szakadó esőként hulló könnyeimet, melyek lelkemből mosták ki a fájdalmat.
Így éltem…Aztán egy nap valaki megállt velem szemben, belenézett a szemembe, és összegyűjtötte tenyerében könnyeimet. És a könnyek tükrében megpillanthattam a fejem felett élő csillagokat. Akkor vettem észre, hogy már nem süvít az orkán, és a fényszigetek világításában a fák egymásba fonódva alszanak. Már csak bennem tombolt a vihar.
De az égbolt fényvándorai üzentek nekem. Lassan bennem is elül a szél, és nem tépi már szívemet, csak csendben ringatja.
Körülnéztem, és láttam, hogy a bokrok aljában sok ember él a félelmeibe zárva. Szeretném összegyűjteni a könnyeiket, hogy tükrében ők is megláthassák: az ég nyugodt, és szeretné ölébe venni gyermekét.
Hallgattam a madarak énekét, figyeltem a táncukat és ekkor hirtelen rádöbbentem....számodra én voltam a madár, nekem pedig Te. Ezért nem értettük egymást. És ami az elején még gyönyörű ének, az lehet, hogy egy idő után már elviselhetetlen hangzavar. Erre most jöttem rá, mikor úgy éreztem, végre mindketten "madarak" lettünk. Ez alkalommal egymásnak daloltunk és ez alkalommal tiszta hangon szóltunk a másikhoz. Mert sok millió ember közül is csak az érti meg a másikat, aki ugyanazt a nyelvet beszéli. Nem nemzetiség szerint, hanem ugyanazt az EMBERnyelvet. Ezért nem tudunk beszélni az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal; mert nem értjük egymás lelkének a szavait. De ezért nem tudunk beszélni az emberekkel sem. Mert halljuk őket, de nem értjük. Pedig ugyanazt a dallamot tudjuk, csak félünk elénekelni.
Mi végre megtettük. És most nem voltak hamis hangok. Zene volt, nem zaj. És bár búcsúdal volt, de annak gyönyörű. Köszönöm.
Haladsz az úton és hirtelen előtted tornyosul egy fal….mit teszel? Azt hiszem, itt derül ki, ki is vagy igazán. Újra és újra nekimész, mint aki hisz benne, hogy egyszer megadja magát fal? Magadban hiszel, vagy a fal gyengeségében? A saját erőd dönti le az akadályt, vagy az akadály van silány anyagból? Bízhatsz-e abban, hogy gyenge minőségű az, ami az utadban áll? Lenézhetünk-e bármilyen falat, nehézséget? Önbizalom-e, vagy önhittség, ha megküzdesz vele? És hány alkalom kell, hogy feladd, vagy elfogadd a tényeket? A második lehetőség, hogy elkezdesz felfelé mászni. De látod-e a tetejét a falnak? És van-e elég kapaszkodó? Ha félsz a magasban, ha nem kockáztatsz, ha meg sem próbálod, akkor azt sem tudhatod meg, hogy mire vagy képes. A harmadik, hogy elindulsz a fal mentén, várva, hogy egyszer talán véget ér. De ha egész életedben a fal mellett maradsz, soha nem tudod meg, hogy nem a fal túlsó felén van-e az, amit mindig is kerestél. És ha a fal körbeér, és rádöbbensz, hogy bezártad magad, van-e kiút? Mi a jó megoldás? Tudja valaki, vagy mindenki „csak” próbálkozik?
-andean-
Vannak puskáink, késeink, atomtölteteink és tökéletesen kiképzett hadseregeink. De vajon melyik a legtökéletesebb fegyver? Mi viszi véghez a legteljesebb pusztítást? Az ember legnagyobb ellensége: a szavak. A többi már csak eszköz. Megsebezhetik a testet, de az a fájdalom csillapszik. Ám ha a lelked kezd el vérezni, azt a fájdalmat ezerszer erősebbnek érzed. És nem tudod bekötözni, nem kapsz rá gyógyszert, nincs tökéletes gyógyulás.
Szavak….ölelnek és ölnek, simogatnak és ütnek, hívnak és üldöznek. Nem is tudjuk mekkora hatalom van a kezünkben. És nem is tudjuk, hogyan használjuk. Egy embert el lehet pusztítani „csak” szavakkal. Lehet, hogy nem fizikailag, de lelkileg mindenképp. És az rosszabb, mert hit és bizalom, szeretet és a másik iránt érzett alázat nélkül nem marad belőlünk más, csak gépiesen lélegző emberdarabok. Felelősségünk van. És nem csak a hozzánk közelállókkal szemben, hanem azzal az ismeretlennel szemben is, akivel tegnap néztél össze az utcán. Mert csak így van értelme elvárni egy jobb világot.
Ahogy a hang simul a csend tenyerébe, úgy tapadt talpam az éjszaka által sötétre festett járda egyenetlenségéhez. Füleimen keresztül zene kúszott minden tagomba, érzékszerveimmel minden pillanatot szorosan átöleltem és lefényképeztem agyam eldugott albumába. Mikor kiléptem az ajtón és megérintett az álmoknak otthont adó óra rajtam átvillanó másodperce, testem éberebb volt, mint a hajnali szél. Elindultam és a zene üteme lépteimben visszhangzott. Nem láttam, csak éreztem az utat. A mellettem alvó fák illata útjelző táblaként vezetett. Kanyar, egyenes, balra átvág…kapu, ajtó, lépcső….És mire szemem megpillantotta az első madár szemében tükröződő Napot, már messze jártam a meleg fészket nyújtó otthontól. Megint elkezdődött egy nap…
Találtam egy igazgyöngyöt. Mentem, haladtam utamon, és néha sajnos már el is felejtettem, hogy minden kagyló őriz valamit. Némelyik megnyílik, és megmutatja kincsét, némelyik mélyen magába zárja, és elrejti. Nemrég a közelembe került egy kagyló, amely feltárult számomra, és most beragyogja az életemet. Hol eddig sötétség volt, ott láthatóak lettek a legkisebb szépségek is, mit eddig összegyűjtött a félhomály, feloszlatta a fény, mely hirtelen betört a mindennapjaimba, és remélem sokáig velem is marad.
Mert, amikor eszembe jut, hogy mi bújt el a szívemben, érzem a határtalan energiát, és szeretetet, ami belőle árad. Látom fenséges tartását és egyszerű tisztaságát. Sok ezer gyöngyhalász merül alá nap, mint nap a csodáért, és vannak, akik sohasem pillantják meg többé a Napot, mert életüket adják azért, amiért tényleg érdemes. A boldogság percéért, mikor rádöbbensz mit is ajándékoztak neked. Egy kagylót szétfeszíthetsz erőszakkal is, de akkor megsérted a benne rejlő gyöngyöt, ami sosem fog neked tisztán ragyogni. Őrizned kell a kagylót, ápolni és szeretni, bízni benne, hogy egy nap, mikor már megérdemelted, óvatosan kitáruljon, és beengedjen, hogy megtekinthesd féltve őrzött titkát. És utána sem ragadhatod el tőle azt, hisz a gyöngy ő maga, mely nélkül nem létezhet. Vigyázz hát minden kagylóra, mert csak így lelhetsz igazgyöngyre!
