Christina Stürmer: Seite Eins
Hallgattam a madarak énekét, figyeltem a táncukat és ekkor hirtelen rádöbbentem....számodra én voltam a madár, nekem pedig Te. Ezért nem értettük egymást. És ami az elején még gyönyörű ének, az lehet, hogy egy idő után már elviselhetetlen hangzavar. Erre most jöttem rá, mikor úgy éreztem, végre mindketten "madarak" lettünk. Ez alkalommal egymásnak daloltunk és ez alkalommal tiszta hangon szóltunk a másikhoz. Mert sok millió ember közül is csak az érti meg a másikat, aki ugyanazt a nyelvet beszéli. Nem nemzetiség szerint, hanem ugyanazt az EMBERnyelvet. Ezért nem tudunk beszélni az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal; mert nem értjük egymás lelkének a szavait. De ezért nem tudunk beszélni az emberekkel sem. Mert halljuk őket, de nem értjük. Pedig ugyanazt a dallamot tudjuk, csak félünk elénekelni.
Mi végre megtettük. És most nem voltak hamis hangok. Zene volt, nem zaj. És bár búcsúdal volt, de annak gyönyörű. Köszönöm.
gondolataim
Haladsz az úton és hirtelen előtted tornyosul egy fal….mit teszel? Azt hiszem, itt derül ki, ki is vagy igazán. Újra és újra nekimész, mint aki hisz benne, hogy egyszer megadja magát fal? Magadban hiszel, vagy a fal gyengeségében? A saját erőd dönti le az akadályt, vagy az akadály van silány anyagból? Bízhatsz-e abban, hogy gyenge minőségű az, ami az utadban áll? Lenézhetünk-e bármilyen falat, nehézséget? Önbizalom-e, vagy önhittség, ha megküzdesz vele? És hány alkalom kell, hogy feladd, vagy elfogadd a tényeket? A második lehetőség, hogy elkezdesz felfelé mászni. De látod-e a tetejét a falnak? És van-e elég kapaszkodó? Ha félsz a magasban, ha nem kockáztatsz, ha meg sem próbálod, akkor azt sem tudhatod meg, hogy mire vagy képes. A harmadik, hogy elindulsz a fal mentén, várva, hogy egyszer talán véget ér. De ha egész életedben a fal mellett maradsz, soha nem tudod meg, hogy nem a fal túlsó felén van-e az, amit mindig is kerestél. És ha a fal körbeér, és rádöbbensz, hogy bezártad magad, van-e kiút? Mi a jó megoldás? Tudja valaki, vagy mindenki „csak” próbálkozik?
-andean-gondolataim
Vannak puskáink, késeink, atomtölteteink és tökéletesen kiképzett hadseregeink. De vajon melyik a legtökéletesebb fegyver? Mi viszi véghez a legteljesebb pusztítást? Az ember legnagyobb ellensége: a szavak. A többi már csak eszköz. Megsebezhetik a testet, de az a fájdalom csillapszik. Ám ha a lelked kezd el vérezni, azt a fájdalmat ezerszer erősebbnek érzed. És nem tudod bekötözni, nem kapsz rá gyógyszert, nincs tökéletes gyógyulás.
Szavak….ölelnek és ölnek, simogatnak és ütnek, hívnak és üldöznek. Nem is tudjuk mekkora hatalom van a kezünkben. És nem is tudjuk, hogyan használjuk. Egy embert el lehet pusztítani „csak” szavakkal. Lehet, hogy nem fizikailag, de lelkileg mindenképp. És az rosszabb, mert hit és bizalom, szeretet és a másik iránt érzett alázat nélkül nem marad belőlünk más, csak gépiesen lélegző emberdarabok. Felelősségünk van. És nem csak a hozzánk közelállókkal szemben, hanem azzal az ismeretlennel szemben is, akivel tegnap néztél össze az utcán. Mert csak így van értelme elvárni egy jobb világot.
gondolataim
Ahogy a hang simul a csend tenyerébe, úgy tapadt talpam az éjszaka által sötétre festett járda egyenetlenségéhez. Füleimen keresztül zene kúszott minden tagomba, érzékszerveimmel minden pillanatot szorosan átöleltem és lefényképeztem agyam eldugott albumába. Mikor kiléptem az ajtón és megérintett az álmoknak otthont adó óra rajtam átvillanó másodperce, testem éberebb volt, mint a hajnali szél. Elindultam és a zene üteme lépteimben visszhangzott. Nem láttam, csak éreztem az utat. A mellettem alvó fák illata útjelző táblaként vezetett. Kanyar, egyenes, balra átvág…kapu, ajtó, lépcső….És mire szemem megpillantotta az első madár szemében tükröződő Napot, már messze jártam a meleg fészket nyújtó otthontól. Megint elkezdődött egy nap…
gondolataim
Találtam egy igazgyöngyöt. Mentem, haladtam utamon, és néha sajnos már el is felejtettem, hogy minden kagyló őriz valamit. Némelyik megnyílik, és megmutatja kincsét, némelyik mélyen magába zárja, és elrejti. Nemrég a közelembe került egy kagyló, amely feltárult számomra, és most beragyogja az életemet. Hol eddig sötétség volt, ott láthatóak lettek a legkisebb szépségek is, mit eddig összegyűjtött a félhomály, feloszlatta a fény, mely hirtelen betört a mindennapjaimba, és remélem sokáig velem is marad.
Mert, amikor eszembe jut, hogy mi bújt el a szívemben, érzem a határtalan energiát, és szeretetet, ami belőle árad. Látom fenséges tartását és egyszerű tisztaságát. Sok ezer gyöngyhalász merül alá nap, mint nap a csodáért, és vannak, akik sohasem pillantják meg többé a Napot, mert életüket adják azért, amiért tényleg érdemes. A boldogság percéért, mikor rádöbbensz mit is ajándékoztak neked. Egy kagylót szétfeszíthetsz erőszakkal is, de akkor megsérted a benne rejlő gyöngyöt, ami sosem fog neked tisztán ragyogni. Őrizned kell a kagylót, ápolni és szeretni, bízni benne, hogy egy nap, mikor már megérdemelted, óvatosan kitáruljon, és beengedjen, hogy megtekinthesd féltve őrzött titkát. És utána sem ragadhatod el tőle azt, hisz a gyöngy ő maga, mely nélkül nem létezhet. Vigyázz hát minden kagylóra, mert csak így lelhetsz igazgyöngyre!