David Lagercrantz megpróbált Stieg Larsson cipőjébe bújni, de sajnos túlságosan nagynak bizonyult rá. Az "Ami nem öl meg" helyenként magán viseli a tetovált lány stílust, de alapvetően hiányzik belőle az a folyamatosan fenntartott, intenzív feszültség, ami az előd könyveit letehetetlenné tette. A oldalakon keresztül húzott szakokoskodással mindent sikerült, csak ébrentartani nem. Az egész könyv egy kidolgozatlan próbálkozás, hogy felnőjön a trilógiához. Sajnos nem sikerült. Béke poraira. De ha lesz folytatás, természetesen Lisbeth Salander ismét landol a könyvespolcon.

A saját tudat

az, ami nélkül sosem 

lesz szabad utad

A boldog felnőtt,

a benned lakó, mindent 

túlélő gyerek

Nem az érintés

amitől félünk, hanem

hogy érezzük azt

Ezer idézet

helyett, magadban keress

egy gondolatot

Mindig csak készülsz

rá, vagy egyszer végre el

is kezdesz élni?

Mikor kiléptél

az ajtón, még nem tudtam,

sosem jössz vissza

Néha vissza kell

lépni, hogy aztán újra

nekifuthassunk

Viszonyrendszerben

élünk, amely viszony és

rendszer nélküli

A tökéletes 

székből, ne akarj silány 

asztalt faragni

Minden, ami egy 

talán, csak a biztosat 

mérgezi benned

Egy fehér lapként

érkeztünk, és kifestett

könyvként távozunk

Az élet betű-

kockáiból, te rakod 

ki szavaidat

Végtelenségét

az időnek, csak rácsok 

között látod át

Életünk magán-

zárkájához, csontokból 

faragtunk rácsot

A csordaszellen

recept, gondolatmentes

bölcsességből áll

Addig aggatod

a cimkéket, míg rád is

kerül majd néhány

A néhány elírt

szó miatt, ne értsd félre 

az összes könyvet

Mikor mérlegre

teszed a szeretetet, 

már veszítettél

A programozott

gyűlölet, egyenesen

sírodba vezet

Saját életünk

filterek ezrein át

szűrődik belénk

Neked oxigén-

sátrad van, lélegeznem

nekem nem szabad

A legyőzésben 

halál, a meggyőzésben 

túlélés lakik

A leggyakoribb

hazugságunk melyik mind 

közül? Jól vagyok.

Szerettem? Szerettem. Nem együtt kezdtük, de egyszercsak megtalált. Az első 5-6 évadot körülbelül 2 hét alatt daráltam le, és onnantól maradt a heti szerelem. A jelenleg futó sorozatok közül kettő olyan van, amit biztosan a végéig elkísérek majd. Mert szinte családtagok már. És ilyen volt a CSI is. Egyértelműen nem a legmagasabb szintet képviselte, de voltak nagyon-nagyon jó közös perceink. A Prison Break és a Dexter már elbúcsúzott, előbbi visszatérése 2016ra várható, utóbbi fináléja pedig mindenidők legnagyobb csalódását hozta. A Helyszínelők esetében sem éreztem katarzist, de ez a 15 év nem is erről szólt. Ők úgy másztak bele fejbe és szívbe, hogy ugyan vannak emlékezetes pillanatok, de az összessége hiányzik. És azért az utolsó 2 epizódra szinte mindent bedobtak. Az emberi kapcsolatokról szólt leginkább. Minden tett mögött egy érzelem áll, ezt pedig rendesen felturbózták.

De most vége 15 évnyi utazásnak. Good Bye CSI!

Van IPhone-om, vannak drága cuccaim, és olykor mégis nincstelennek érzem magam. Az érzés miatt, ami néha körbevesz. Dolgozom, és némelyek éppen ezért neheztelnek. Mert elindultak egy úton, amit valaki, valamikor kijelölt, hogy a külföldi miatt nincs a honfitársaiknak munkája, lakása, étele. Félnek, hogy ők lesznek a következők és uszítanak, hogy így adják ki és tovább a véleményüket. Félelem és gyűlöletkeltés. Ez a kettő évezredek óta irányítja a világot és a gondolatokat. Lehet gyűlölni, lehet félni, csak azzal legyünk tisztában, mit gyűlölünk és mitől félünk. Gyűlöljük és féljük a menekülteket, anélkül, hogy tudnánk, pontosan ezzel vagyunk füstölgő fegyver valaki kezében.
Mikor beköltöztünk az EU bérházba, azt mondták, biztonságos és rendezett. Aztán most kiderült, rohad az alapszerkezet. Nem képes megmenteni magát. És valaki más már megvette az egész házat. Naivság lenne azt hinni, van beleszólásunk, miközben valahol a pincében próbáljuk aláducolni a saját lakásunkat, ahol egyre több a lakó. Nem hívtuk, tán nem is akart jönni, de az biztos, valaki kiadta a kapukódot.
Természetesen nekem sem tetszik, ami zajlik, de igyekszem nem azt hibáztatni, akit a média az arcomba nyom. Ő is csak eszköz, akár mi. Csak arra haragszom és csak attól félek, akire a személyes tapasztalatom erre okot ad.
Az UNIO haldoklik, a hatalmak átrendeződnek, és ahhoz, hogy utáljuk egymást, nem kell menekültnek lenni.

Azt mondom, rendezzünk Olimpiát! Talpra magyar, csináljunk újkori játékokat!

Nézzük hogyan tudnánk mindezt kivitelezni.

Szállás kérdést a Hortobágyon oldanám meg, ott elég sok sátrat fel lehet húzni, munkát adva ezzel a sátorgyártó kisiparosoknak. Az angol WC hiánya pedig lendítene a kisvödör eladási verseny katasztrofális helyzetén.

Étkezés gyanánt a már kiesett versenyzőket tálalnám Hannibál receptjei szerint elkészítve.

Fürödni minek, a hús is akkor finom, ha jó ideig pácolják.

Minden országból annyi versenyző kvalifikálhatja magát, ahányan ki tudják mondani ezt a szót magyarul. Igaz akkor tőlünk sem lesz sok induló…

A megnyitót egy random kiválasztott felcsúti stadionban tartanánk, ahol ökörsütés lenne a fő műsorszám, persze csak abban az esetben,ha addig nyársra tudják húzni a prime ökröt.

Minden sportágban lego emberkék indulnának, a győztes himnuszát cimbalmon tolná a 100 tagú cigányzenekar egy fős kihelyezett tagozata, és zászló gyanánt festett papír zsebkendőket fújna a szél.

Majd a záróünnepségen ünnepélyes keretek között átadnánk a következő országnak az utolsó üres kisvödröt.

Na, így el tudnám képzelni!

Van-e szebb annál, mint mikor egy gyönyörű hangszer megtalálja a hozzá legjobban passzoló embert, aki kihozza belőle a legtökéletesebb hangokat? Mikor a zene, amit együtt hoznak létre betölti a teret és olyan érzéseket kelt életre, melyek minden mást elfeledtetnek. Elfeledtetik az éveket, mikor a hangszer és az ember keresték egymást. Mikor elhangolódva várt mindkettő a másikra. Mikor szép, de valahogy mégsem harmonikus hangok születtek belőlük, mert nem egymás kottájából játszottak. De mindez eltűnik abban a pillanatban, ahogy az ember a hangszerhez ér, és a hangszer válaszol. Elcsendesedik a világ és hallgatja a gyönyörű szimfóniát, mely a két lélek összecsengése. Olyan perc ez, mikor a hang és az ütem valami olyat teremt, ami aztán soha nem szűnik meg. A tökéletes dalt.

"Te tényleg nem nőttél fel"

És én még mindig azon gondolkozom, mit jelent felnőni? Vagy mit jelent nem felnőni?

Dolgozom, van lakásom, fizetem a számlákat és néha még vezetem a háztartást is. Szeretek és csalódok, nevetek és sírok. És minden pillanatban az élet lüktetését keresem. Azt, ami felpezsdít és érzem, ahogy szétárad bennem. Ha szeretek, nagyon szeretek, ha szenvedek, azt is teljes fájdalommal teszem. És a lelkesedés hajt előre. Lelkesedés a következő napban rejlő minden lehetőségért. 

Nem voltam mindig ilyen. De aztán úgy döntöttem, úgy éreztem, csakis így van értelme. Csakis így élhető túl és meg. Lelkesedni kell, pulzálni kell, és akkor nem Te lassulsz le a rohanó világ borzalmasan szegény érzésvilágához, hanem a világgal érteted meg, hogy Téged nem fog bedaráni. Veled nem fogja elhitetni, hogy egy bizonyos kor felett nem szabad őszintén, szívből nevetve pocsolyában futkozni, vagy lehullott leveleket szétrugdosni, hinni abban, hogy mindenre képesek vagyunk.

Szerintem akkor nősz fel igazán, mikor olyan korlátokat állítasz fel magadnak, amelyek sokkal beljebb vannak, mint az igazi határaid. 

És igen, ebből a szempontból nem nőttem fel. Mert én se nem a korlátokat, se nem a határokat nem tartom tiszteletben.... mindig van még egy lépés....és mint "nemfelnőtt", ebben még HISZEK :)

Huszonkét évvel ezelőtt úgy léptem be az iskola kapuján, hogy nem tudtam ki vagyok és hová tartozom. Négy évvel később úgy léptem ki, hogy még mindig ugyanezt éreztem. Eltelt 18 év, és most, mikor megint beléptem a kapun, pontosan tudtam, hogy ki vagyok, mit akarok és miért. Azt mondták, jó nekem, mert én nem nőttem fel. De igen, csak gyereknek nőttem fel. Úgy érzem, én előbb voltam felnőtt és csak utána gyerek. Illetve nem is gyerek, hanem olyan felnőtt, aki igyekszik gyermeki szemmel nézni a világot. Az élet egy halálosan komoly játék számomra. Csak azt mondom ki, amit komolyan gondolok, csak azt teszem, ami - ha meg is bánom, de - az én döntésem. Megküzdöttem a lelkemért és magamért. Ha az iskolára gondolok, bennem az önmarcangoló, mások elismeréséért meghalni kész ember jut eszembe. Őszintén szólva, nem sok jó emlékem van a középiskoláról, de így 18 év távlatából azt mondom, nem bánom, mert így tudok most igazán büszke lenni arra, aki lettem. Egy komolyan játszó gyermeki felnőtt.

1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?

ma

2. Mikor sírt utoljára?

tegnap

3. Min tud igazán felháborodni?

emberi butaság

4. Minek tud leginkább örülni?

egy jó beszélgetés

5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?

tehetetlenség

6. Mi a kedvenc színe?

folyamatosan változik, most a bordó

7. Mi a kedvenc étele?

rántott cukkini

8. Mi a kedvenc itala?

arany Eristoff

9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?

Volbeat

10. Ki a kedvenc írója/költője?

József Attila / Jo Nesbo

11. Ki a kedvenc festője?

Vincent Van Gogh

12. Melyik a kedvenc filmje?

Haragban a világgal

13. Mi az a hiba, amiért leginkább elnéző tud lenni?

Ha valaki minden tőle telhetőt megtesz, és közben hibázik.

14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?

Szándékos hazugság

15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?

Jabba

16. Kivel békülne ki a legszívesebben?

Nincs ilyen, mert akik számítanak, azok velem vannak.

17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?

Több van, akikben egy-egy dolog megfogott, de talán J.F.K.

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet?

Ilyen sincs, mert csak a tetteiket ismerem, az embert nem.

19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?

Az apukámat, hogy küzdött és nyert.

20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai?

Nincs férfi és női legfontosabb tulajdonság, csak emberi. Az pedig az, hogy legyen saját személyisége.

21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?

lásd 20.

22. Mit tart Ön a legfontosabb erényének?

Mindig tudok egy lépést előre lépni, akkor is ha néha képtelennek érzem magam rá.

23. Mi tart Ön a legnagyobb hiányosságának?

Lehetnék kitartóbb.

24. Mi az, amitől a legjobban fél?

Amikor, mások döntésétől függök

25. Hol élne a legszívesebben?

Ez változó, van, hogy egy erdő mélyén egyedül, és van, hogy egy lüktető városban. Kell ez is, az is.

26. Hogyan képzeli a földi boldogságot?

Ahogy most van. Olyan emberek között, akik inspirálnak, szeretnek és szerethetem őket.

27. Történt-e az Ön életében igazi csoda.

Több is. Amik Nekem csodák. Emberi csodák.

28. Miben vagy kiben hisz Ön?

A szabad gondolkodásban.

29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?

Csak néha fut fel a pupilla néma

függönye. Ekkor egy kép beszökik,

átvillan a feszült tagokon és a

szívbe ér- és ott megszűnik.

30. Ha visszamehetne a múltban egy tetszőleges korra, vagy napra, melyiket választaná?

Az 1950es éveket.

31. Ha előre mehetne a jövőben egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?

Egyiket sem, kell az út, ami addig vezet.

32. Mit kívánna magának egy jótündértől?

Én csak James Dean-nel szeretnék találkozni.

33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?

Jó nekem a sajátom, senkié sem tökéletes.

34. Kinek tenné fel ezeket a kérdéseket?

Mindenkinek.

Megpróbáltam összeszedni az utóbbi időszak terméseit, de sajnos több is elveszett.

Miközben hátat

fordítottál, szemembe 

egyszer sem néztél

Mikor játszma lesz

a játékból, ott veszik

el a gyermekkor

A tökéletes

pillanatra vársz, vagy most

kezdesz el élni?

Ha a múlt volna

fontos, mindkét szemed a 

tarkódon lenne

Én nem lélegzem

helyetted, te se kapkodj 

levegő után

Csak előre lépj,

Mögötted minden hely már

lábnyommal teli

Saját életed

legyen, csak aztán kérhetsz

részt máséból is

Ha más tartja a

tükröt, figyelj, nem biztos

hogy téged mutat

A szürke ötven árnyalata……………színtelen.

Pedig egészen tisztességes iparos munka. Láttam olyan filmet, amelyiknél többet néztem az órámat, mint a vásznat, ez annál jobb volt. A történetet annak ellenére jól összevágták, hogy természetesen rengeteg részt kihagytak a könyvből. De működőképes lett így is. A párbeszédek néhol briliánsan funkcionáltak, és Dakota Johnson hihető volt a szemtelen és ártatlan Ms. Steele szerepében. Ellentétben Mr. Grey-jel, akit számomra abszolút hiteltelenül mutatott be Jamie Dornan. Nagy hiba volt őt választani. A testet választották a színész helyett. Mert egy erőteljes, karizmatikus és domináns férfi helyett, egy elég csöpögős és puhány kisfiút kaptunk. Az egyetlen pozitívum vele kapcsolatban, a szeme. Az a legsötétebb árnyalatban virít. Csak kár, hogy a játéka többi részében ez a sötétség nem nagyon látszik.

Mindent összevetve, a film nézhető, néhol szórakoztató, itt-ott elgondolkodtató, és a könyv előismerete nélkül mindenhol nézhetetlen.

Ja, a bizonyos jelenetek nézése közben az volt az érzésem, hogy valamelyik doku csatorna műsorát nézem….hát kb ennyire működött a kémia köztük….

Mikor legutóbb a Stephansplatz-on voltam éjszakai szolgálatban, láttam egy 50 körüli nőt, aki egész éjjel kint állt egy üzlet előtti beugróban. Már akkor is rossz érzésem volt, de azt hittem egyszeri eset. Ám most éjjel megint ott volt. Ugyanott álldogált egész éjjel. Beismerem, ilyenkor haragban vagyok a világgal. Azért, mert vannak, akiknek nem jut egy ágy éjszakára, egy hely, ahol nem kell attól félniük, hogy reggelre megfagyhatnak. Hajnalban csináltam neki egy kávét, és odavittem. Na, akkor jött a hidegzuhany. Hogy ő nem beteg, és ne segítsek neki, ő ezt nem kéri, mit képzelek én?! Bevallom, marhára összezavart. Nem őt sajnáltam, nem szánalom volt bennem, hanem egyszerűen vittem neki egy meleg kávét, a hideg hajnalban. De igaza volt, amíg nem kér segítséget, ki vagyok én, hogy eldöntsem, neki mire van szüksége? Aztán ha egy másik „kollégája” megfagy, mert ezek után nem megy oda hozzá senki, ki lesz a szívtelen, figyelmetlen, érzéketlen ember?

Igaza van..... ?! 

Rainer Maria Rilke: Der Panther

Sein Blick ist vom Vorübergehn der Stäbe
so müd geworden, dass er nichts mehr hält.
Ihm ist, als ob es tausend Stäbe gäbe
und hinter tausend Stäben keine Welt.

Der weiche Gang geschmeidig starker Schritte,
der sich im allerkleinsten Kreise dreht,
ist wie ein Tanz von Kraft um eine Mitte,
in der betäubt ein großer Wille steht.

Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille
sich lautlos auf -. Dann geht ein Bild hinein,
geht durch der Glieder angespannte Stille -
und hört im Herzen auf zu sein.

Jordán Tamás olyan közel hozta hozzám József Attilát, hogy már őt láttam a színpadon, őt hallgattam, és őt éreztem. Mintha az egész előadás egy kilégzés lett volna, amit aztán egy, a víz alól előbukkanó, kétségbeesett és oxigénért kapkodó levegővétel oldott fel. Még annyira friss az élmény, hogy megfogalmazhatatlan. Leginkább csak szavak pattanak elő a fejemből, melyek apró érzésbombákat hordoznak. És amikor ezek csak úgy szétdurranak, töltetük átjárja az én beteg elmémet is. Ennyi. Kell. Hogy érezzek.

"mint neurótikus, ab ovo hülye vagyok, az analitikus ugy 

látszik ex professo az

professzionista hülye

a mértéktartás szociálisan és szellemileg abból áll, hogy

az ember hülyébb legyen, mint amilyen...."

Egy év kihagyás után arra gondoltam, élesszük fel a blogot. 

Az elmúlt egy év alatt rengeteg minden történt, de a legfontosabb, hogy boldog vagyok. Az élet nem tökéletes, de nem is kell, mert akkor mit alakítanék rajta? Jelenleg viszont kerek a világ és én vagyok a közepén. Nekem ennyi elég.