Mint ígértem, visszatérek még a mai nap másik nyereségéhez…Juno…

Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de nekem egyszerűen tökéletes volt. Tökéletesen megírt: friss stílusban és elképesztően jó humorral adja elő egy 16 éves lány terhességének nem szimpla történetét. Nem pörögnek az események, de egy percre sem unalmas. Ez azt hiszem elsősorban köszönhető a főszerepet játszó Ellen Page-nek, akit Oscar-ra is jelöltek és én oda is adtam volna neki….hadd legyek kicsit elfogult….másodsorban a fantasztikusan összeválogatott zenéknek. A végén az a duett Michael Cera és Ellen Page előadásában elvarázsolt. Két gitár, két tiszta hang és egy tuti érzés….ez egy nagyon jó film volt.

Úgy érzem, csordultig tele a szívem és dübörög a lelkem. A mai nap annyi jót és élményt adott, hogy most, ahogy itt ülök - tejet szürcsölgetve – zene nélkül is hallom a dallamokat. És rájöttem, hogy mostanában ez hiányzott. Hagytam, hogy túlságosan komolyan vegyem az életet. És elfelejtettem ÉLNI. Elfelejtettem meghallani a zenét, megszagolni a virágot és elfelejtettem megengedni, hogy érezzek. Mentem, dolgoztam, tapostam a mindennapokat és közben megvontam magamtól azt, ami mindig is életben tartott: a lelkesedést. De bármilyen szar az élet néha, nem szabad elfelejtenem: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim!”

az örök Rádiós

Az első 5 perc után beleszerettem a filmbe….és csak annyit tudok hirtelen kinyögni, hogy WOWWWW….Diablo Cody  olyan forgatókönyvet írt, amilyenre már régen vártam….

Most mennem kell színházba, de azt hiszem erről filmről fogok még írni….és este megint megnézem….