Kifelé bámultam az ablakon és miközben a vonat egyre jobban gyorsuló ütemét hallgattam, szinte észre sem vettem, ahogy a lopva közeledő félhomály lassan felemészti a maradék fényt. Behunytam a szemem és a következő pillanatban talán már aludtam is. Vagy nem álom volt a mellettünk elrohanó, aranyba öltözött fák halvány ringása? Nem tudom. Aztán hirtelen megálltunk és megláttam….ott állt, megingathatatlanul, miközben apró bíbortenyerek milliói ölelték körül. Felkúsztak rajta, betakarták és őrizték. A nap utolsó fénymorzsái átmosolyogtak a réseken, melyeket a levélpajzson találtak. Aztán megint elindultunk és magunk mögött hagytuk….de bennem megmaradt az ősz első emlékeként.

Hány fajta vége lehet egy történetnek? Megismersz, megszeretsz, megbízol valakiben, átnyújtod neki a szivárványt a szívedből, hogy aztán fekete-fehéren visszakapd. Életedbe azok az emberek visznek színeket, akiknek ecsetet adsz a kezébe. Néhányan kis ecsettel „dolgoznak”, mások hatalmas képeket festenek lelked vásznára. De ha nem vigyázol, egy pillanat alatt eltűnnek belőle a színek. Akkor ott állsz és próbálod megérteni, hogy miért homályos minden, miért veszett el a fény. De nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott, ahol tiszta színek voltak, most csak zajos kriksz-krakszokat látok.