Bizalom. Mostanában ezen gondolkozom a legtöbbet, és azon, hogy mit is hordoz magában. Mi az alapja minden emberi kapcsolatnak? A szeretet vagy a bizalom? Van-e egyáltalán vagy? Létezik-e szeretet bizalom nélkül, vagy bizalom szeretet nélkül? Mennyire függ egyik a másiktól? Melyik alakul ki előbb? Melyik múlik el előbb? És melyik elmúlása fáj jobban? Mikor a bennem tomboló vihar sírását a leghangosabb zene sem tudja elnyomni, akkor mit is siratok? Azt hiszem az elveszett bizalmat. Egy ember képes neked adni a világban érzett bizalmat, de egy ember képes arra is, hogy ismét fal mögé zárjon.

Jelentem, jelenleg megérdemelt pihenönet töltöm és elzártam magam minden gondtól, bajtól, agyalástól....ha letelt a szabim, újra jövök....

-andean-

Hagytam, hogy a hátára vegyen és elinduljunk az éjszaka ragyogásában úszó égbolt hívogató messzeségébe. Halkan indult, mint életem első lélegzete, de rögtön berobbant az első síró hang és lelkem rátalált az útra, mely visszarepítette a múltba. Behunytam a szemem, és éreztem minden hang összhangját, éreztem a fájdalmukat, ahogy bennem keresik a szívemhez vezető utat. De nincs ilyen út, bezártam és befalaztam, nem maradt más csak az emléke. Tombolt a zene, labirintusban találta magát, és falakról pattant vissza, darabokra zúzva minden ellenállásom. A lehulló könnyeim hozták napvilágra újból, visszaadva hitem egy darabját, de ez csak egy rés a falon, ahol beszökött a hang.

Thomas Stearns Eliot- Gusz, a színházi macska (1939)

Gusz a színház kapujába’ vár
Neve, mondhattam volna már,
Aszparágusz. S ez komplikált,
Nevéből hát a Gusz kivált.
Gereblye-sovány, bundája se dús,
Tappancsa remeg, paralitikus.
Elegáns cica volt annak idején,
Már nem fél tőle patkány, sem egér.
Egykor virult s elhervadott,
Pedig nagy hírre jutott.
Barátai közt klubban pihen
(A szomszéd kocsma mélyiben),
Ő szórakoztat, más fizet.
Mond hajdan esett történeteket:
Sztár volt, első-vonal-beli,
Fellépteté őt Irving s Tree,
S mikor döntő sikerét kifogta,
A karzat hétszer kinyávogta,
De mégis legnagyobb szerepe
A Tűzfagyhegedű Ördöge.

Mesél: „Minden jót eljátszottam,
Száz triádát betéve tudtam,
Improvizáltam, bűvészkedtem,
És zsákból macskát eregettem,
Játszott fark-csóvám, gerinc-ívem,
Egy próba, s rendbe minden.
Nyávogásommal szívhez szóltam,
Ha főszerep, ha jellem voltam.
Ültem kis Nellnél ágy-szegélyen,
Himbálóztam harangkötélen,
Pantomímban sem maradtam hoppon,
Voltam macskád, ó, Dick Whittington!
De életem legfőbb szerepe,
A Tűzfagyhegedű Ördöge.”

S ha részesül egy pofa gin-ben,
Elmondja, mint volt az East Lynne-ben.
Egyszer, Shakespeare volt műsoron,
Épp cica kellett, bizony!
A tigrist játszott-győzné ma is-,
Volt kergetés, csatorna is.
De torka ma is könnyen kiad
Dermesztő szellem-hangokat.
Egyszer sürgönydróton tipegett,
Égő házból mentett gyereket.
S szólal: „Hanyatlik a mai cica,
Más volt, amíg Viktória
Uralkodott: fegyelem, az ám!
S ma?- büszkén ugrálnak karikán.”
És mancsával mosakodva szólt:
„A színház nem az már, ami volt.
Modern előadás? No de
Kérem! akármi felérhet-e
A titokzatos villanással,
Mikor történelmet csináltam,
Mint Tűzfagyhegedű Ördöge.”

 A Királylány

"Senki nem igérte, hogy az élet igazságos.
Csak akkor érezheted úgy, hogy becsaptak, ha elvársz valamit.
Elvárások hijján
csalódásoktól sem kell tartanod.
Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, s annál kevésbé az idő rabja. Miért?
Mert elfogadod azt, ami van.
Az elfogadás felszabadít."

(Scott Shaw)