Mostanában azon gondolkozom, vajon miben hitt Ayn Rand?
Olvasva a könyveit, néha ökölbe szorul a kezem a leírtakon. Felismerve az emberi viselkedés különböző fajtáit, szembesülve a legaljával, nem tudom eldönteni, hogy mit várt. Várt-e egyáltalán valamit, vagy „csak” papírra vetette, amivel nap mint nap találkozott?! Hitt-e abban, amit az Atlasz vállat von megoldásaként ajánlott, vagy „csak” muszáj volt „happy end”-del végződnie, hogy ne vesszen el a maradék hitünk is?! Nem tudom.
Én egyre inkább úgy érzem, nincs és nem is lesz globális megoldás. Elkéstünk, hagytuk elrohadni az egészet. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy személyenként megpróbáljuk megvalósítani a szinte lehetetlent. Egyénenként építeni a kollektív rombolásban. Nehéz, de megéri; mert mikor esténként arra gondolok, ma mennyi voltam én az életemben, és mennyi más, akkor kell eldöntenem, hogy büszke lehetek-e magamra.
Ma bekopogott hozzám egy Krisna tag, és azt mondta, pénzt gyűjt, mert kötelességünk segíteni a szegényeken. Elküldtem, és megmondtam neki, hogy semmi ilyesmi nem kötelességem. Ha én úgy döntök, segítek, de senki ne mondja azt, hogy ez kötelességem. Most valószínűleg egy önző embernek tart, holott egy percet ismer az életemből. De nem ez megy a világban? Másodpercek alatt ítélsz és ítéltetsz. Pedig egy élet kevés erre.
Szóval jó lenne tudni, hogy Ayn Rand a világot akarta megváltani, vagy „csak” az embert, aki egy élhető életet mer magának álmodni… megvalósítani. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy megyek tovább az úton…mert EZ kötelességem.
"Mit ér azok dicsérete és magasztalása, akiket nem tisztelünk? Érezte már a vágyat valaki után, akit tisztelhet? Valami iránt, amire nem le, hanem fel kell nézni?"
„Az ember elméje fennmaradásának alapvető eszköze. Az életet kaptuk, de a fennmaradást nem. A testünket kaptuk, de a táplálását nem. Az elmét kaptuk, de nem a tartalmát. Ahhoz, hogy életben maradjunk, cselekedni kell, de a cselekvéshez előbb ismernünk kell a tett jellegét és célját. Nem szerezhetjük meg az élelmünket anélkül, hogy ne ismernénk magát az élelmet, és azt, hogyan szerezhető meg. Nem tudunk árkot ásni, vagy egy részecskegyorsítót felépíteni, ha nem tudjuk a célját, és azt, hogy miként valósítsuk meg. Az életben maradáshoz gondolkodnunk kell. Ám a gondolkodás választás kérdése. A kulcs ahhoz, amit oly lazán „emberi természetnek”neveznek, az a nyílt titok, amellyel együtt élnek, mégis rettegnek megnevezni, az, hogy az ember szándékos tudattal rendelkező lény. Az értelem nem magától működik; a gondolkodás nem mechanikus eljárás; a logikai kapcsolatokat nem az ösztön teremti. A gyomrunk, a tüdőnk, a szívünk működése automatikus, de az elménké nem. Az életünk bármely órájában és bármely területén szabadon gondolkodhatunk, vagy elkerülhetjük a gondolkodást. Azonban nem menekülhetünk alaptermészetünk elől, a tény elől, hogy az ész a fennmaradásunk eszköze…”
„…minden erényes ember vereségében van egy olyan pont, amikor saját jóváhagyása szükséges a rossz győzelméhez – és hogy semmilyen, mások által okozott sérelme nem vezethet eredményre, ha úgy dönt, hogy megvonja a jóváhagyását.”
„Önök azt javasolják, alapítsunk egy olyan társadalmi rendet, amely a következő téziseken nyugszik: hogy önök nem képesek saját életük irányítására, de mások életének irányítására igen; hogy önök nem alkalmasak a szabadságra, de arra igen, hogy mindenható uralkodók legyenek; hogy önök képtelenek megkeresni a megélhetésüket az intelligenciájuk használatával, de arra képesek, hogy megítéljenek politikusokat, akiket aztán olyan állásokba tesznek, hogy teljes hatalmat gyakorolhatnak általuk sosem látok művészetek, sohasem tanulmányozott tudományok és olyan óriási iparágak felett, ahol önök, képességükről alkotott saját megfogalmazásuk szerint egy segédzsírozó állását sem volnának képesek sikeresen ellátni.
Az önök nullaimádat kultuszának eme bálványa, a tehetetlenség eme szimbóluma – a veleszületett függőség – jelenti az önök képét az emberről, ez az önök értékmérője, akinek hasonlatosságára igyekeznek átszabni a lelküket. „Ez csupán emberi” – sírják minden züllöttség védelmében, az önlealjasítás olyan szintjére jutva, ahol arra törekszenek, hogy az „emberi” fogalma a nyápicot, a bolondot, a riheronyot, a hazugot, a kudarcot, a gyávát, a csalást jelentse, és hogy száműzzék az emberi fajból a hőst, a gondolkodót, a termelőt, a feltalálót, az erőst, a céltudatost, a tisztát – mintha „érezni” emberi volna, de gondolkodni nem, mintha a kudarc emberi volna, de a siker nem, mintha a romlottság emberi volna, de az erény nem – mintha a halál alapelve illendő volna az emberhez, de az életé nem.
„Azt kérdi, kell-e segíteni egy másik embernek? Nem – ha a másik jogaként tart rá igényt, vagy olyan erkölcsi kötelességként követeli, amivel ön tartozik neki. Igen – ha erre vágyik, ha a vágy az ön saját önző élvezetére épül, amit a másik személyének értékében vagy küzdelmében talál.”
Laura Dekker 14 éves holland lány augusztus 4.én elindul, hogy Guppy nevű vitorlásával megkerülje a Földet. Már egy éve szeretett volna útra kelni, de a gyermekvédők gyámság alá helyeztették, hogy ne tehesse, mivel a szülei beleegyeztek az álmait követni akaró lány terveibe. De most a bíróság visszahelyezte a felügyeletük alá, és Laura rögtön bejelentette, hogy augusztus 4.én kihajózik. Ha visszaér 3 nappal a 17. születésnapja előtt, akkor ő lesz a legfiatalabb földkerülő.
Sok kommentárt olvastam, mindenfélét….volt, aki ellenezte, és szerencsére volt, aki bátorította. Én azt mondom, kövesse az álmait, és egy biztos, én figyelem majd merre jár.