Vége az év utolsó kézilabdás eseményének...vége a gálának. Minden évben megnéztem, de azt hiszem ez volt a legjobb eddig. Kellett is mindenkinek, hogy egy kicsit mosolyogjon, hogy egy kicsit jobb kedve legyen, hogy egy kicsit elfelejtse a világbajnokság kudarcát. És tetszett azért is, mert a közönség megmutatta, hogy nem fordul el, hanem ugyanúgy szereti a kézilabdát.

Hatalmasakat nevettem....mikor Tomori és Bradeanu felemelte Görbét, aki így dobott gólt....vagy mikor Dokics háttal a kapunak emelte át a kapust....vagy..és ez a kedvencem, mikor Herr Orsika és Lulu mezt cserélt, és így Ági lett a kapus, Gin pedig egy gyorstalpaló kapusképzést tartott neki, aztán a védés után boldogan ugrott a nyakába....igen, ezek a pillanatok emberivé tették a sztárokat, akiknek így könnyebben megbocsátjuk, hogy hibáztak...bár én már rég el is felejtettem. Mert akkor is, mindig is, csakis: HAJRÁ MAGYAROK!!!!

Péterfy Bori & Love Band : A pénz miatt

Péterfy Bori & Love Band : Vámpír

Túléltem. Alig, de a lényeg, hogy vége erre az évre. Azóta is csak vegetálok...illetve vegetálnék...ha nem kellett volna elmásznom a boltig, hogy valami szilárd kaja is legyen itthon. És mikor már elpihentem volna, beszart a billentyűzetem, így mehettem vissza venni egyet. A furcsa az, hogy délelőtt pont nézegettem, hogy kell majd egy, mert a másik már igen érdekesen működött...mondhatni, hogy szeszélyesen csak azt írta le, amit ő akart...de azt gondoltam, majd a jövőhéten veszek..hát nem így lett. De most van egy csilli-villi menő billentyűzetem, ami hajlandó azt írni, amit én szeretnék


Szóval most pihengetek és zenét hallgatok. Péterfy Bori cd koptatja a hallójárataimat és ennek felettébb örülök, mert nagyon tetszik. Íme egy dalszöveg, bár a hangulatot nem adja vissza. Ez egy duett Lovasi "Kispál és a Borz" Andrással

Péterfy Bori & Love Band : Délelőttök a kádba'

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyujtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszivok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet,
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Ifjúkoromnak reggelén
Olyan helyet kerestem én,
Amely nekem való tanyám -
Úgy csábított a szép magány,
Egy vad tó, zordon szirttetők
És tornyosuló nagy fenyők.

De ha e tájon s mindenen
Az éjszaka mint bő köpeny
Terült szét s rejtelmes szele
Repült s fojtott dallam vele -
Felriadtam volna, ó,
Akkor, hogy félős e tó.

Ám a félés nem gyötört,
Sőt borzongató gyönyört
Keltett, amelynek tárgya nincs -
Nem magyarázza semmi kincs
Vagy kéj - bár forrón rám tekints.

E mérgezett habban halált,
Ez örvényben tárt sírt talált,
Kinek a különc képzelet
Ott vigaszt meríthetett:
Társtalan szív ily tavat
Édenkertté avat.

Hittem és csalódtam, szerettem és gyűlöltem, mertem és megfutamodtam…vártam és léptem…ez az év tele volt érzésekkel és tettekkel...
Új emberek, új érzések, új helyek és a régi én....most végre összefutottak...és végre szóba is álltak egymással. Eddig is látták egymást, de egy halvány összenézés után mindig továbbsodort az általam kreált "nagysúlyú" élet. Ám idén valami történt. Megálltam. És nem fordítottam el a fejem, hanem mélyen a szemébe néztem és úgy döntöttem, teret adok a változásnak. Így történt, hogy már nem megyek neki fejjel a villanyoszlopnak - mert a földet nézem -, hanem kikerülöm és közben az utat figyelem. Már nem nézek annyit hátra, mert bár mögöttem is van élet, de az előttem lévőbe több a beleszólásom. Hisz változtatni csak azon tudok. A legbiztosabb döntésem, hogy elegem van abból, hogy azt játszam, amit várnak tőlem. Nem, elég volt az önmagát okoló, saját háta mögé bújó, mindent elnéző szerepből. Nem főszerep kell, de egy tisztességes karakter-szerepre benevezek. Nem ígérhetek mást, csak őszinteséget és 100%ig önmagát adó embert. Aki voltam, az vagyok most is, csak már hiszek is abban az emberben, aki bennem él. És köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is megbántott és belém rúgott, mert ők adták a legnagyobb erőt ehhez a változáshoz. Természetesen a barátaim is bebizonyították, hogy barátok, mert egy embert a változás közben a legnehezebb elviselni, de ők kitartottak.
Sok olyan könyvet, zenét, filmet találtam ebben az évben, ami megérintett. Új írókat, új hangokat és új képeket fedeztem fel. Kint és bent. Tisza Kata lehengerlő stílusa indította az évet, és Lin Yutang nyugodt bölcsessége hűtött le, mikor már túlhevültem volna. Az év végén pedig Van Gogh levelei adnak gyönyörű gondolatokat. Mert nincs szebb este, mint mikor meggyújtom a gyertyákat, elindítok egy cd-t, töltök egy pohát bort és elkezdek olvasni annak az embernek a lelkében, akit a saját lelkemben érzek.
És természetesen van még valami, ami nélkül félember lennék: az írás. A szavak megnyugtató, felpörgető, vigasztaló és új utat mutató ritmusa az, amire ver a szívem, ami pumpálja belém az életet, enged szeretni és szeretve lenni.

Nagyon Boldog Karácsonyt mindenkinek!!!

Alkottunk az öcsémmel...

Ez itt én volnék:

Ez meg itt az Esztike:

Mert jó nézni....

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.

...

No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,

idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

...

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

"Az ember nem tudja mindig megmondani, hogy mi az, ami bezárja, fallal veszi körül, úgy mintha eltemették volna, de érzi a korlátot, a rácsot, a falat.
Képzelődés ez, csak a fantázia játéka? Gondolom, nem. És kérdezhetjük: Istenem, sokáig tart ez így, így marad mindig, talán örökre?
Tudod, mi tünteti el a börtönt? Minden olyan érzés, mely komoly és mély. Barátnak lenni, testvérnek lenni, szeretni. Ez az, ami parancsoló hatalommal, csodálatos varázslattal megnyitja a börtönt. Azonban akinek ez hiányzik, az a halálé marad.
De, ahol a szeretet feltámad, ott az élet is feltámad.
Nemegyszer e börtön neve: előítélet, meg nem értés, végzetes tudatlanság, bizalmatlanság, álszemérem."