Válogatós vagyok…tény. Abszolút nem vallom azt, hogy mindenkit szeretni kell, de még csak azt sem, hogy elviselni. Vannak embertípusok, akikkel ideig-óráig egy bolygón tudok élni, de aztán nálam a Marsra lövés következik.

 Az egyik ilyen típus a hipokrita, aki olyan szinten megjátssza magát, hogy önmagát is átveri. Az álszentek generációja a miénk. Tele vagyunk olyan emberekkel, akik a saját érzéseiket próbálják átverni, és a rózsaszín ködben vegetálnak, amit odavetítenek, ahol éppenséggel vákuum van csak.  Nem kell eljátszani a „minden gyönyörű” színdarabot, hisz mi is ugyanazt a tragikomédiát nézzük. Aki minden lóban unikornist lát, az lemarad a LÓ szépségéről, amíg olyasmit hajszol, ami nem létezik. De ha azt látod, ami van, és abban azt, ami szép, akkor észreveszed ugyan a lócitromot, és talán bele is lépsz, de nem veszel el a saját elméd börtönében.

A másik típus az örök elégedetlen. Az, akinek soha semmi nem jó, és csak akkor érzi jól magát, ha nem érzi jól magát. Aki nem érti azt, hogy miért kérünk bölcsességet a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan közti különbség felismeréséhez. Akinek nincs közte különbség, és soha nem is lesz. Aki akkor lesz jobb, több, okosabb, ha más rosszabb, kevesebb, vagy butább. Nem önmagát emeli, hanem mást rombol. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezzel egyetlen embert pusztít: saját magát.

Szóval ahogy így nézem, két típust nem viselek el, a két végletet. Mert nincsenek végletek, nincsen jó és rossz, csak nézőpontok vannak. és abból is legalább kettő. És én csak ehhez kérek bölcsességet…. hogy legalább ezt a kettőt lássam mindig.