Monokróm szívek

festenek színeket a

megfakultságba

Mikor lelassul 

a pillanat, ne rohanj

a világ után

Látom a felszínt,

és csak képzeletem ad

mélységet neki

Mikor önmagad

mérgezed, miért mástól

vársz rá ellenszert?

Aki jól olvas

benned, azt legegyszerűbb

megvakítanod

Ha engeded, hogy

üssenek, ne lepődj meg

a fájdalmadon

Ha csak önmagad

visszhangja, mit elviselsz,

engem ne kérdezz

Hiába látsz, ha

agyad nem dolgozza fel

a kapott képet

Mikor tanuljuk

meg, hogy kezünkkel nem

csak ütni lehet?

Az, aki folyton

általánosít, maga

sem lesz kivétel

Mások álmával,

saját boldogságodat

nem ébresztheted

A senki és a 

soha, mindenkit, mindig

mélyen megsebez

Ha szakadékba

önként ugrasz, kiutat

miért mástól vársz?

Igazán attól

tanulhatsz, kinek saját 

élete tanít

Van, ki felteszi

a kérdést, de választ nem

akar hallani

A csend akkor a 

legnémább, mikor benned

ezer hang üvölt

Aki mindig csak, 

keres, néha szeretné, 

hogy megtalálják

Ha eltűnik egy

lábnyom, a cipőket is 

engedd el vele

Ha te elhiszel

mindent, más miért mondjon

igazat neked?

Az eltűrés és

az elfogadás közti 

szakadékban élsz

Ha lenne egy kis

önkritikánk, már régen

kihaltunk volna

A füstön, ami 

körülölel, nem hatol 

át, csak a ritmus

Az álarcokat

kezedbe adják, dönthetsz,

hogy használod-e

Fals hangért ne a 

hangszert okold, te tanulj

meg játszani

Meddig és hogyan tudod megőrizni, megvédeni a benned lakó gyermeket? Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. Mert kezdem elveszíteni. Azt hittem látom a világot, és mégis sikerül arra figyelnem, ami szép benne. De ma, mikor egy önmagában már emberre sem emlékeztető egyednek kellett asszisztálni ahhoz, hogy belője az aktuális adagját, valami eltűnt. És nem most kezdődött. A bécsi metróban dolgozni szép és jó dolog… azt hittem. Amíg rá nem jön az ember, hogy innentől kezdve mindent lát. Mindent. Naponta annyi önmagát végleg feladó, önbecsülés nélküli lényt, ami egy idő után nem törlődik a memóriából. Már tudom, hogyan kell precízen és szakszerűen előkészíteni egy adagot, hol a legjobb a véna, ha már a kezeden nincs, és mennyi ideig tart ki a következő lövésig. Nem akartam tudni ezeket a dolgokat. De Dominik beszél miközben kikeveri a mixet, hogy aztán egy jól irányzott döféssel beadja magának. És mivel sem a mentő, sem a rendőrség nem érzi magát kompetensnek a helyzetben, nekünk kell vigyázni, hogy önmagán kívül senkit ne bántson, ha már egy metróállomást választott az elszálláshoz. És ő csak egy a sok közül, aki miatt a bennem lévő gyerek ordít és haldoklik. Meg fogom találni az ellenszert, de még nem most. Most még csak szedegetem a darabjait.