Meddig és hogyan tudod megőrizni, megvédeni a benned lakó gyermeket? Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. Mert kezdem elveszíteni. Azt hittem látom a világot, és mégis sikerül arra figyelnem, ami szép benne. De ma, mikor egy önmagában már emberre sem emlékeztető egyednek kellett asszisztálni ahhoz, hogy belője az aktuális adagját, valami eltűnt. És nem most kezdődött. A bécsi metróban dolgozni szép és jó dolog… azt hittem. Amíg rá nem jön az ember, hogy innentől kezdve mindent lát. Mindent. Naponta annyi önmagát végleg feladó, önbecsülés nélküli lényt, ami egy idő után nem törlődik a memóriából. Már tudom, hogyan kell precízen és szakszerűen előkészíteni egy adagot, hol a legjobb a véna, ha már a kezeden nincs, és mennyi ideig tart ki a következő lövésig. Nem akartam tudni ezeket a dolgokat. De Dominik beszél miközben kikeveri a mixet, hogy aztán egy jól irányzott döféssel beadja magának. És mivel sem a mentő, sem a rendőrség nem érzi magát kompetensnek a helyzetben, nekünk kell vigyázni, hogy önmagán kívül senkit ne bántson, ha már egy metróállomást választott az elszálláshoz. És ő csak egy a sok közül, aki miatt a bennem lévő gyerek ordít és haldoklik. Meg fogom találni az ellenszert, de még nem most. Most még csak szedegetem a darabjait.