ma 8 éve...ezt akkor írtam...és azóta is fáj...

Nem megy. Nem tudok többé úgy élni, mintha semmi sem történt volna. Ellopták a színeket, az illatokat, a holnapot egyetlen pillanat alatt. Fáj, rettenetesen fáj, mintha üres lennék belül. Csak most fogom fel igazán, mennyit jelentenek az apró dolgok; egy mosoly, egy mozdulat, egy gólöröm. Nem gondolunk rá mindennap, de ott van. És csak akkor tudjuk meg, hogy milyen sokat számított, ha hirtelen eltűnik az életünkből. Akkor tudjuk meg, hogy úgy ívódott bele az életünkbe, hogy szinte észre sem vettük. Ha becsukom a szemem, egy arcot látok, egy hangot hallok, és egy mosoly néz vissza rám. Valami éget legbelül, és nem tudom mi is az. A hiány vagy a tehetetlen düh. Düh az egész világra, a sorsra, a másodpercre, ami kettétört álmokat és életeket. És persze az örök kérdés, mely nélkül nem telik el perc: Miért?? Miért Ő, miért ilyen korán és hirtelen? De tudom, választ úgysem lelünk soha. Mennyi egy élet? Talán csak egy szemvillanásnyi idő a születés és a halál között, de hogy ki mivel tölti meg ezt az időt, az mindent meghatároz. Ő megtöltötte lénye ragyogásával és nyugodt szeretettel. Nem lehetett nem csodálni azt a lelkesedést, kitartást és hitet, ami belőle áradt és még sok embert töltött fel. Nem mondhatom, hogy közelről ismertem, hisz csak néhányszor találkoztunk, de megfogott a személyisége, és ez az, ami most nem ereszt. Hiányzik az, hogy többé nem láthatom, ahogy a magasba lendül a keze egy-egy gólja után. Mert ezt a mozdulatot nagyon-nagyon sokszor láttam. De most elment. Elment, és itt hagyott egy világot, mely egyelőre nem tud magához térni. Ki tudja mennyi idő kell , hogy újra úgy gondoljunk rá, hogy közben nem szakad meg a szívünk. Senki nem tud vigaszt adni, de megpróbálhatunk úgy élni, hogy az emléke égő fáklyaként világítson át sötét fájdalmunkon. Egy tisztaszívű embertől búcsúzunk, és ígérjük, soha nem felejtjük el!

Isten veled Kulcsi…..Isten veled!