Nem értem az embert. Azt az embert, amelyik áll az útkereszteződésnél, és bár látja, hogy az egyik út sárral borított és minden lépésnél csalán várja teste összes négyzetcentiméterét, a másik ösvény viszont tiszta, és bár talán nem látja a végét, nem tudja, hogy ilyen is marad-e, mégis azon indul el, mely már megégette, összemarta, és véresre sebezte. Mikor egy karnyújtásnyira van a jó, a hittel teli, és még sincs bátorság. Annál, mikor belelöknek a szakadékba, csak egy rosszabb van….ha lenézünk, látjuk a éles sziklákat, melyek tudjuk, hogy halálra sebeznek, és aztán behunyt szemmel, önként adjuk át magunkat a zuhanás gyilkos ölelésének. Hol van olyankor a túlélést mindenáron belénk sulykoló életszeretet? Mikor önmagunkat feszítjük keresztre, akkor hol van az emberi tudat, melyet arra kaptunk, hogy a bennünk élő legjobbra törekedjünk? Hogyan igazoljuk akkor, és később a tettünket? És amit akkor elvesztünk, talán soha nem lesz lehetőségünk visszakapni. Mégis mi az, ami ilyenkor hajtja az embert? Nem értem…talán soha nem is fogom…de talán jobb is így…mert addig tudom, hogy én még élni akarok, és nem „csak” élni, hanem megélni, és azt választani, ami boldoggá tesz…nem azt, ami megöl…  

Az éjszak sötétje körbefonja tested

A tomboló csendben nem hallod a zajt

A suttogó hangot, mi ha eléri a szíved

Csak egy újabb lángoló pillanatba hajt

Elég erős vagy-e könnyeidhez

Melyek büszkeséged hamvait mossák

Itt és most, mikor nem veszíthetsz

Mert már minden szavadat elhordták

Minden perc egy pillanat, míg kezed kezemben pihen

Rohannak a másodpercek, míg szíved enyémnek hiszem

Rám nézel, mosolyogsz, de a következő percben

Eltűnsz, mint a délibáb, egy szellem vagy bennem

Próbáltalak érinteni, de a szél szétfújta tested

s a levegő az, mit markoltam, a fagyos lég…helyetted..

Várom és bízom, lényed lassan újra testet ölt nekem

Hogy az örök másodperc, most már végleg miénk legyen