„A szeretet az ember értékeinek kifejeződése, a legnagyobb emberi jutalom, amit valaki kaphat azokért, az erkölcsi tulajdonságokért, amit elért jellemében és személyében, az az érzelmi ár, amit valaki azért fizet, amit egy másik ember erényeitől kap.”

Huhh, mostanában sokat gondolkodtam a szereteten és a tiszteleten. Melyik mi és van-e egyáltalán különbség? Mikor azt mondják, tisztelnünk kell a többi embert, azt nem mondják meg, hogy miért. Nem tudok mindenkit tisztelni. Udvarias, illemtudó és jól nevelt tudok lenni, tudok köszönni, segíteni az időseknek, tudom az alapvető viselkedési normákat, de ez nekem nem egyenlő a tisztelettel. Akit tisztelek, azt nem a kora, beosztása, vagy akár pénze miatt tisztelem. Nem tudok valakit azért tisztelni, mert úgy illik, így előírt, vagy ez a szokás. Csak azt az embert tudom tisztelni, aki a szememben értéket képvisel. Emberi értéket. És azért hiszem azt, hogy a szeretet és a tisztelet egy cipőben jár. Mert nem tudok szeretet nélkül tisztelni, sem tisztelet nélkül szeretni. Mert akit szeretek, azt tisztelem, és viszont. De nem tudok és nem is akarok minden embert tisztelni. És nem is fogok. De köszönök neki, és kinyitom előtte az ajtót. Csak nem tudom, hogy ez mióta a tisztelet jele? Akit tisztelek és szeretek, annak ezt meg is mondom, mert nem szégyellem. Miért szégyelljük megmondani az általunk nagyra tartott embereknek, hogy mit érzünk? Úgy döntöttem, én ezentúl kimondom. De azt is, ha nem érzem így. Az álarcok kora lejárt, az őszinteségnél nincs nagyobb barátunk.

„Az Ősforrás” megrengette a világomat, és ráébresztett, hogy nem elég ismerni az értékrendszerünket, és hinni benne, hanem a szerint is kell élni, tudatosan, vállalva önmagunkat, a véleményünket, a hitünket, akkor is ha az nehéz, és megváltoztatja az addigi kapcsolatainkat, mert hosszútávon csak így van értelme életben maradni.

Aztán megérkezett a második Ayn Rand könyv, az „Atlasz vállat von”, ami ismét felbolygatta a lelkivilágomat, de abban biztos vagyok, hogy a legjobbkor jött, mert amit most kaptam, arra nagyon szükségem volt. Az első könyv önmagamban erősített meg, ez pedig abban, hogy átvizsgáljam az emberi kapcsolataimat. Volt mit vizsgálni, és észrevenni pár dolgot.

Azok, akik nem vállalják a felelősséget, és mindig másokra rakják a saját bűneiket, nem kevésbé hibásak, mint azok, akik ezt elfogadják. És addig, amíg engedem, hogy mások kontrollja alatt létezzem, soha nem lesz enyém az életem. Nem azt mondom, hogy mindig nekem van igazam, hanem hogy ha ki sem mondom, nem is létezem. De ha kimondom, és más is kimondja, akkor majd a valóság eldönti, kinek van igaza. És az egyik legfontosabb, hogy ha nincs is igazunk, a tanulás, a tapasztalat, a következmény, a belátás a miénk. De ha esélyt sem adunk magunknak, ne sírjunk, hogy elnyomnak. Vannak dolgok, amiken a mai világban nagyon nehezen változtathatunk, de a közvetlen életünknek, annak, hogy kiket engedünk magunkhoz férni, mi vagyunk az urai. Senki más. Nagyon sok gondolat kering most a fejemben, biztos, hogy sokat fogok még írni arról, amik megfogalmazódnak bennem e könyv miatt, de a legfontosabb tényleg az, amit azóta minden reggel és este elmondok: