Azt hiszem rájöttem, hogy hová tűntek belőlem a szavak. Vagyis nem vesztek el igazán, csak nincs, ami előhívná őket. Az ÉLET nem talál kiutat. Akkor ÉLSZ, ha érzed a szelet az arcodon, a homokot a lábujjaid között, a vizet, ahogy elfolyik a kezedből, és a könnycseppet, mikor kicsordul a szemedből. De ha bezárod magad a mindennapok mókuskerekébe, egy idő után azt veszed észre, hogy kiürülsz. Hisz a szél, a homok, a víz, a könnycsepp mind-mind lelked energiaforrásai. De abban a pillanatban, mikor a naplemente fogalommá, a Hold pedig tárggyá válik, elveszíted önmagad. És ráébredtem, hogy hagytam megtörténni. Beszálltam a kerékbe, és most már olyan gyorsan pörög, hogy attól félek, nem tudok kiszállni. De egyre jobban érzem, hogy a vérem menekülni akar. Még annyi mindent szeretnék látni, tapasztalni, érezni. Még annyi helyre szeretnék eljutni. De leginkább önmagam legmélyére szeretnék leereszkedni. Egy csendes, bújtató erdő közepére vágyom, ahol nem lehet mást, csak ÉLNI. Mert nehéz úgy bármiről is írni, hogy nem tapasztaltad. És ezekből lett számomra nagyon kevés: a tapasztalásokból, az újdonságokból. A híg, langyos és poshadt érzésekből pedig már nagyon elég. Szenvedélyt akarok, az ÉLET szenvedélyét. És a nevetés, ami megmaradt, már csak az életnek nevezett valami erőlködésének szól. Gyűlölöm a határokat, a kereteket, a megszabott dolgokat. Egyetlen kötelességünk van: büszkén, ÉLVE ÉLNI! És ezt szeretném megvalósítani.