Legutóbb J.D. Salinger és Kundera egy-egy könyvét vettem elő ismét, mert már elég rég olvastam őket először. A „Zabhegyező”-t eddig is szerettem, de  „A lét elviselhetetlen könnyűsége” most sokkal érthetőbb volt, mint 6-7 éve, és rájöttem, hogy el kell olvasnom még pár Kundera könyvet.

„Sohasem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk közt fennáll.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szolgáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakad.” (Milan Kundera)