Van egy könyv, amely mindig segít visszatalálni az útra, ha nagyon eltévednék. Mikor túlságosan bedarál az élet, mikor mindent és mindenkit utálok, mikor úgy érzem, gyűlölöm ezt a világot, előveszem és elolvasom. Már az első oldalak után érzem, hogy nyugszik a lelkem és megteremti magának azt a helyet, ahol megint jó érzés élni. Megüthetnek tettekkel és szavakkal, elvehetik a pillanat mosolyát, de soha nem törhetik meg a szívem hitét. „Szeressétek egymást, vagy pusztuljatok!” .... egyszer úgy döntöttem, akkor is szeretek, ha rohadt nehéz, mert nincs más út. Abban a percben, hogy az éjszakai sötétségben megszólal a zene csendje bennem, eltűnik a világ minden disszonáns hangja. Elég egy ember, egy mosoly, egy dallam, egy kép, egy őszinte érzés. Nem tudjuk kivédeni a fájó és bántó dolgokat, de kiolthatjuk őket azzal a hittel, hogy akkor is odafigyelünk másokra, akkor is meglátjuk a színt a fekete-fehér képen. Nem azt mondom, hogy örömmel fogadjuk az ütéseket, hanem hogy felül emelkedhetünk rajta. Lehet, hogy nem rögtön, de az első szembejövő nevetés már gyógyít. Ezért kell mosolyogni, hisz mindenki gyógyulni szeretne, mert sajnos ez a világ nagyon beteg. Mégis hinni kell abban, hogy gyógyítható. Hát rajta....itt a mosolyom....mindenkinek!