"1979 van, a Brandeis sportcsarnokában kosárlabdameccs zajlik. Az egyetem csapata jól szerepel és a drukkoló diákok harsányan kántálni kezdik:- Mi vagyunk az elsők! Mi vagyunk az elsők! - Morrie a közelemben ül. Meghökkenti ez a biztatás. A kántálás kellős közepén váratlanul felpattan és elbődül:- Mi olyan rossz a második helyezéssel?
A diákok rámerednek. A kántálás abbamarad. Morrie leül, mosolyogva és diadalmasan."

Ez a történet jut mindig eszembe, mikor egy számomra fontos ember, csapat "csak" második lesz. Mert sajnos a norvégok kikaptak az oroszoktól. Abban a pillanatban nehéz volt pozitívan nézni...és nem azért, mintha csak győztesnek szeretném őket, hanem mert nagyon szerettem volna látni, ahogy boldogan örülnek...mert fájt nézni, ahogy sírnak és ők maguk sem tudnak örülni a 2. helynek. Egyszer valaki azt mondta, hogy a bronzéremnek jobban örül, mert az győztes csata után van....az ezüst előtt vereség van. Ez igaz...de nem mindegy milyen vereség....és bár egy részem még nagyon szomorú, hihetetlenül büszke vagyok arra a tudásra és küzdésre, amit mutattak....amit hiányoltam a magyarokból, illetve néhány magyarból. És amikor a díjátadón mosolyogva léptek a dobogó második fokára, már én is mosolyogva kérdeztem: -Mi olyan rossz a második helyezéssel?