Először csak az egyik talpammal merem érinteni. Majd mikor az apró szemcsék finom íze körbefogja a lábujjaimat, egész lábfejemet belefúrom. Olyan érzés ez, mint mikor a kisgyermek, édesanyja óvó ölelésében megtalálja a biztonságot. Most már mindkét lábam a forró homok mélyén lélegzik. Beszívja a puha, meleg életdara leheletét, végiggörgeti a gerincemen és szinte érzem, ahogy a szél kimossa a hajamból. Amint lépek, apró ujjak milliói simogatják bőrömet és vízesésként pereg le rólam a könnyű teher. Már látom a vizet, ami a homoktengert öleli. Megállok előtte, várom, hogy egy hullám elérje a part mélyére bújtatott lábamat. Lassan közelít, minden percben egy kicsit tovább merészkedik, mintha előbb ismerkedni szeretne. Hagyom, nem sietek. Ahogy múlik az idő, egyre bátrabb lesz, és mikor megérzem az első hullámot, ami már elér, érzem, ahogy elnehezül a lábam. Már nem bírom emelni, a homok és a víz násza nem enged. De nem is mennék, hisz a pillanat, mikor elvállnak, mintha betonba öntené a testem. Aztán ismét egyesülnek és a víz lassan kiszabadít fogságomból. A lábam újra lélegzik, a homok pedig messzi útra indul kedvesével.