Hagytam, hogy a hátára vegyen és elinduljunk az éjszaka ragyogásában úszó égbolt hívogató messzeségébe. Halkan indult, mint életem első lélegzete, de rögtön berobbant az első síró hang és lelkem rátalált az útra, mely visszarepítette a múltba. Behunytam a szemem, és éreztem minden hang összhangját, éreztem a fájdalmukat, ahogy bennem keresik a szívemhez vezető utat. De nincs ilyen út, bezártam és befalaztam, nem maradt más csak az emléke. Tombolt a zene, labirintusban találta magát, és falakról pattant vissza, darabokra zúzva minden ellenállásom. A lehulló könnyeim hozták napvilágra újból, visszaadva hitem egy darabját, de ez csak egy rés a falon, ahol beszökött a hang.