Huszonkét évvel ezelőtt úgy léptem be az iskola kapuján, hogy nem tudtam ki vagyok és hová tartozom. Négy évvel később úgy léptem ki, hogy még mindig ugyanezt éreztem. Eltelt 18 év, és most, mikor megint beléptem a kapun, pontosan tudtam, hogy ki vagyok, mit akarok és miért. Azt mondták, jó nekem, mert én nem nőttem fel. De igen, csak gyereknek nőttem fel. Úgy érzem, én előbb voltam felnőtt és csak utána gyerek. Illetve nem is gyerek, hanem olyan felnőtt, aki igyekszik gyermeki szemmel nézni a világot. Az élet egy halálosan komoly játék számomra. Csak azt mondom ki, amit komolyan gondolok, csak azt teszem, ami - ha meg is bánom, de - az én döntésem. Megküzdöttem a lelkemért és magamért. Ha az iskolára gondolok, bennem az önmarcangoló, mások elismeréséért meghalni kész ember jut eszembe. Őszintén szólva, nem sok jó emlékem van a középiskoláról, de így 18 év távlatából azt mondom, nem bánom, mert így tudok most igazán büszke lenni arra, aki lettem. Egy komolyan játszó gyermeki felnőtt.