a csend színei hosszú idő óta először mesélnek. már nem éreztem mást, csak az egyre nagyobb ürességet. beszéltem, de nem szóltam semmiről. hallottam, de nem értettem a szavakat. néztem, de nem láttam. a szürkeség lassan mindent bevont egy láthatatlan réteggel, amin nem hatolt át a fény. és nem volt meg bennem a gondolat, ami kettétörte volna a félhomályt. elvesztem. bolyongtam. kerestem. de amíg nem tudtam leülni, és levegőt venni, addig nem maradt mást, mint a lassú és fájdalmas fuldoklás. menekülnöm kellett. azt hittem tudom mi elől menekülök. de most, mikor végre megálltam, és körbenéztem, rádöbbentem, hogy van, ami ellen nem küzdhetek. van, ami nem változtatható. csak bennem. nem hiába mondják, hogy engedd el a dolgokat, különben maguk alá temetnek. nem tagadom, engem betemetett az utóbbi egy év. elhitették velem, hogy bármit teszek, az rossz. és bár először harcoltam, végül elhittem. ekkor kezdtek eltűnni a színek, a hangok, az ízek és a gondolatok. elmerültem egy olyan mocsárban, amit más töltött fel sárral. és hiába lapátoltam kézzel-lábbal, egyre mélyebbre kerültem. aztán eljött a pillanat, mikor már nem volt lejjebb. a tüdőm megtelt mocsokkal, és tudtam, tiszta víz kell, vagy meghalok. kibotorkáltam a partra, és hagytam, hogy megszáradjon a sár. aztán elkezdtem lesúrolni. minden darabja kőként hullott alá, és bőröm lélegezni kezdett. még bőven van mit lehántani, de már megvan hozzá a gondolat. és végre eljutott hozzám a csend színe is. már nem az ordító zajt hallom, hanem a fények zenéjét. és ami a legszebb, az életem ízét érzem véremben, amely újra dübörög bennem. és a csend beszél engem tovább az úton. már nem menekülök. állok, fejem felszegem, és várom az új reggelt.