menekülnöm kellett. éreztem, ahogy lassan rám szorul az élet, kipréselve belőlem minden maradék levegőt és energiát. eljött a pillanat, mikor a legfényesebb óra is sötét éjszakába veszett. tudtam, hogy lépnem kell, tennem valamit, amivel újra feltölthetem a lemerült sejtjeimet.  és azt a helyet választottam, ahol a legtöbbet tanultam magamról. nem akkor, mikor itt voltam, hanem utólag, mindent végig gondolva. most, hogy minden helyet felkerestem, rengeteg emlék tört felszínre. köztük sok olyan, amit igyekeztem minél mélyebbre ásni. és rádöbbentem, hogy legtöbbször nem is konkrét dolgokra emlékszem, hanem csak érzésekre. félelmetes, hogy egy-egy utca és épület előtt átfutott rajtam ugyanaz az érzés. hiányzott ez a város. de csak a város. azok közül az emberek közül, akikkel itt találkoztam, senki nem hiányzik. akikkel tartom a kapcsolatot, ők az egyetlenek, akik kapocsként kötnek ide. egyszerűen felszabadító érzés volt úgy sétálni a városban, hogy esélyem sincs ismerőssel összefutni. miközben a Tisza elnyelte a Napot, és felébredtek az éjszaka őrei, talpam azokon az utcákon járt, ahol végérvényesen felnőttem. és mindegyes lépés után egyre erősebbnek éreztem magam. lassan búcsúzom a várostól, de amit kaptam tőle, azt magammal viszem. megbékéltem vele, lezártam dolgokat, érzéseket, kapcsolatokat. és megnyitottam egy újabb lapot. valamint visszakaptam valakit, aki már nagyon hiányzott az életemből. köszönöm SZEGED.