van az a pillanat, mikor nem látod a holnapot. nem hogy a holnapot, a következő percet sem. mikor a világ minden színe és szépsége hidegen hagy, mert csak ülsz a szobádban és azért imádkozol, hogy túléld a napot. a bőröndödet nem volt idő kipakolni. szennyes ruha ki, friss ing be, ennyire tellett ebben a hónapban. meddig lehet ezt bírni? ha megszólal a telefon, már összerándul a gyomrod, hogy mi van már megint?! de felveszed, és válaszolsz, és mész tovább. egyik láb a másik után, egyik pillanat a másik után. nem érzed az erőt, csak felhasználod. az utolsó tartalékaidat. azokat, amik már talán nem is a tieid, hanem a téged körülvevő emberek feléd küldött mosolyai, szavai, tettei. amikor minden nehéz, amikor minden sötét, és amikor minden messze van, csak Te maradsz, és a benned élő túlélő. aki nem adhatja fel, aki fényt akar, aki látni akar, aki élni akar.  nem adhatom fel. csak pihenni szeretnék. nagyon.