szeretünk. falakat bontunk. beengedünk. aztán csalódunk. és hirtelen a falak magasabbak lesznek mint eddig bármikor. és amit érzünk? harag. de kire haragszunk? magunkra, mert hittünk? vagy a másikra, mert elhitetett? egyszerre nem marad más, mint a mérhetetlen tehetetlenség és fájdalom. de ezzel nem lehet élni. az ember gyógyulni akar. az ember nem akar falakat. az ember hinni akar. viszont amikor az veszi el a hitedet, akinek adnia kéne, minden sötét lesz. mintha egy alagútban bolyonganál egy halvány fénysugár nélkül. és ez az a helyzet, mikor mindenki rájön, mennyit is ér. nem más, hanem önmaga miatt. soha ne az nézzük, mit vett el a másik, hanem hogy mit szereztünk mi magunk. sebeket, melyek csak akkor gyógyulnak, ha nem bántjuk, hanem engedjük, hogy gyógyuljanak. mikor kivágsz magadból egy darabot, úgy érzed, azon a tátongó űrön át elfolyik a véred, az életed. de nem, ha nem engeded. ha arra koncentrálsz, hogy új utat építs, hogy új fényt láss, vagy csak a régit új szemszögből, akkor van esélyed. ha új életet akarsz, el kell engedned a régit. a beteget, a sötétet, a hatalmas falakat. a csalódás mindig fájdalmas, de csak akkor lesz holnapod, ha a múltat magad mögött hagyod. és csak akkor lesz holnapod, ha rájössz, a jelened most zajlik, és csak rád vár, hogy meg is éld. ne csak átéld, hanem meg. minden olyan nélkül, ami lehúz és lebéklyóz. a köteleket vágd el, ne a lehetőséget, hogy szabadon lélegezz. senki más nem fog helyetted fellélegezni….neked kell megtenned. ahogy most nekem. elengedem a rosszat, a sötétet, a beteget. és kinyitom a szemem a világosságra. mert nem húzhat le semmi és senki. ez az én életem. visszaveszem.