Levél-tánc

Lassan elszakadt a köldökzsinór. Már egy ideje tudta, hogy gyengül a kötés, ami táplálja, és most azt érezte csak, hogy a szél óvatosan kezébe veszi, és elrepíti a számára hirtelen megnyílt és megnőtt térbe. Új utakra indult, és biztos volt benne, még bejárja az eget, mielőtt földet érne. A csendes fuvallat pedig csak vitte és vitte, át hegyeken-völgyeken, háborún és szereteten; mindent megmutatott neki, magába szívta a világot, majd repült tovább. Mikor először érezte a létezés simogató érzését, már tudta, jó helyen jár. Körbenézett, és felfedezte, hogy nincs egyedül, mert még sok erezetet bontogató újszülöttet látott maga mellett. „Elkezdődik hát, mit oly sokáig vártam. Megszülettem.” És ahogy telt az idő, a színei mindig szebbek lettek, tükrözte a Napot, elnyelte a Hold tiszta ezüstjét, és beszívta a langyos eső lágyan érintő cseppjeit. Ahogy nőtt, egyre méltóságteljesebb lett, és bár durva kezek néha kiszakítottak belőle egy darabot, ő konokul, felemelt fejjel ment, élt tovább, mit sem törődve a fájdalommal. Hisz közben új dolga lett. A frissen érkezett, még gyenge hajtások tőle kaptak táplálékot, tőle várták az életben maradás titkát, és ő örült, hogy adhat, hogy elmesélheti, milyen gyönyörű, mikor megcsillan arcán a naplemente utolsó búcsúcsókja. De az idő könyörtelenül ment tovább, és érezni kezdte, hogy fárad a kapocs, nehezülnek a lélegzetek. Tudta, lassan eljön az idő, és új útra indul. A friss hajtások közben erőteljes levelekké fejlődtek, de nem hagyták magára, hisz még nem mondott el mindent, és a szeretet átadása végtelen időkre ad nekünk „munkát”. Ám eljött a pillanat. A kötés elszakadt, és ő beleolvadt a végtelen tenyerébe; az befogadta őt, és együtt szálltak tovább. Fájt, hogy elhagyta gyermekeit, de tudta, a velük töltött idő alatt beléjük égett a szeretet és a gondoskodás, amit adni tudott nekik. Nem búcsúzott, hisz tudta, őket is várja és hívja majd a végtelen, ahol újra együtt szárnyalhatnak. Lehunyta a szemét, és átadta magát a szélnek. Elment.