a csend színei hosszú idő óta először mesélnek. már nem éreztem mást, csak az egyre nagyobb ürességet. beszéltem, de nem szóltam semmiről. hallottam, de nem értettem a szavakat. néztem, de nem láttam. a szürkeség lassan mindent bevont egy láthatatlan réteggel, amin nem hatolt át a fény. és nem volt meg bennem a gondolat, ami kettétörte volna a félhomályt. elvesztem. bolyongtam. kerestem. de amíg nem tudtam leülni, és levegőt venni, addig nem maradt mást, mint a lassú és fájdalmas fuldoklás. menekülnöm kellett. azt hittem tudom mi elől menekülök. de most, mikor végre megálltam, és körbenéztem, rádöbbentem, hogy van, ami ellen nem küzdhetek. van, ami nem változtatható. csak bennem. nem hiába mondják, hogy engedd el a dolgokat, különben maguk alá temetnek. nem tagadom, engem betemetett az utóbbi egy év. elhitették velem, hogy bármit teszek, az rossz. és bár először harcoltam, végül elhittem. ekkor kezdtek eltűnni a színek, a hangok, az ízek és a gondolatok. elmerültem egy olyan mocsárban, amit más töltött fel sárral. és hiába lapátoltam kézzel-lábbal, egyre mélyebbre kerültem. aztán eljött a pillanat, mikor már nem volt lejjebb. a tüdőm megtelt mocsokkal, és tudtam, tiszta víz kell, vagy meghalok. kibotorkáltam a partra, és hagytam, hogy megszáradjon a sár. aztán elkezdtem lesúrolni. minden darabja kőként hullott alá, és bőröm lélegezni kezdett. még bőven van mit lehántani, de már megvan hozzá a gondolat. és végre eljutott hozzám a csend színe is. már nem az ordító zajt hallom, hanem a fények zenéjét. és ami a legszebb, az életem ízét érzem véremben, amely újra dübörög bennem. és a csend beszél engem tovább az úton. már nem menekülök. állok, fejem felszegem, és várom az új reggelt.  

menekülnöm kellett. éreztem, ahogy lassan rám szorul az élet, kipréselve belőlem minden maradék levegőt és energiát. eljött a pillanat, mikor a legfényesebb óra is sötét éjszakába veszett. tudtam, hogy lépnem kell, tennem valamit, amivel újra feltölthetem a lemerült sejtjeimet.  és azt a helyet választottam, ahol a legtöbbet tanultam magamról. nem akkor, mikor itt voltam, hanem utólag, mindent végig gondolva. most, hogy minden helyet felkerestem, rengeteg emlék tört felszínre. köztük sok olyan, amit igyekeztem minél mélyebbre ásni. és rádöbbentem, hogy legtöbbször nem is konkrét dolgokra emlékszem, hanem csak érzésekre. félelmetes, hogy egy-egy utca és épület előtt átfutott rajtam ugyanaz az érzés. hiányzott ez a város. de csak a város. azok közül az emberek közül, akikkel itt találkoztam, senki nem hiányzik. akikkel tartom a kapcsolatot, ők az egyetlenek, akik kapocsként kötnek ide. egyszerűen felszabadító érzés volt úgy sétálni a városban, hogy esélyem sincs ismerőssel összefutni. miközben a Tisza elnyelte a Napot, és felébredtek az éjszaka őrei, talpam azokon az utcákon járt, ahol végérvényesen felnőttem. és mindegyes lépés után egyre erősebbnek éreztem magam. lassan búcsúzom a várostól, de amit kaptam tőle, azt magammal viszem. megbékéltem vele, lezártam dolgokat, érzéseket, kapcsolatokat. és megnyitottam egy újabb lapot. valamint visszakaptam valakit, aki már nagyon hiányzott az életemből. köszönöm SZEGED.

megvetlek ember, hisz az irtod, mi vagy,

nem látsz önön magad mélyére,

vagy ha látsz is, hát hidegen hagy,

s temetve hagyod a mélységbe

de nem adom neked lelkemet,

bár fegyvert adtál kezembe,

és ugyan nem találom önmagam,

sötétséged ide nem fér be

előbb tűnök el hirtelen,

mint megmérgezne jóságod,

mi arcodra ül, de szívedben

nem lelsz, csak kórságot