Ha most kinézek a vonat ablakán, látom a felhőkön át búcsúzó Napot, ahogy utolsó sugarai körvonalat festenek az égen úszó vattapamacsoknak. Korán van még, de lassan mégis beköszönt az alkonyi szürkeség, majd az éjszakai sötétség. Becsukom a szemem, és megpróbálom elképzelni a fényárban és napsütésben pompázó firenzei utcákat, melyeken úgy éreztem magam, mint aki otthonra talált. Bár lábam még sosem lépett azokon a köveken, szemem még sosem futott végig azokon a falakon, szívem mégis úgy érezte, hazaért. Amikor az Arno felett átívelő híd közepéről körbenéztem, minden porcikám belekapaszkodott a pillanatba. Szerettem volna megállítani az időt, és a perc minden szegletét örökre belevésni az emlékezetembe.  Ahogy a Nap sugarai a távoli hídról belefolytak a vízbe, ahogy a szél partra súgta az eltévedt hullámokat, és ahogy a meleg levegő karjai átölelték a szépségtől reszkető lényemet…egy-egy ecsetvonás a ragyogó színekből készült képemen. És ha most lehunyom a szemem, újra átélem a varázst, ami immár örökké belém rajzolta a Toszkán hangulatot és életérzést. Az életérzést, hogy legyen bár hamarosan szürkülő alkony, majd sötét éjszaka, elég, ha magam elé képzelem a folyót, a hidat, a festményt, a szobrot, vagy csak a bor ízét, máris a fénylő napsütésben találom magamat, ahol a lelkem sosem tévedhet el, hisz otthon van.